Imposztor-szindróma – Köszi, de nem volt ez olyan jó…

Az imposztor-jelenség

Anno az egyetemen egy csoporttársam tartott egy előadást egy nagy előadóban, sok ember előtt. Mivel korábban mellém tette le a holmiját, dolga végeztével odajött érte. Azt kérdezte: „Nagyon rossz volt?” Próbáltam válaszolni, hogy nem, sőt, szerintem éppen, hogy nagyon jó, de addigra már mások is odajöttek gratulálni. Ő pedig azzal fogadta az elismeréseket, hogy elkezdte sorolni, hogy miket hagyott ki, hol volt a ppt-ben hiba, mit magyarázott rosszul.

Ez az elégedetlenség érzés bárkiben megjelenhet jogosan is akkor, amikor például nem fordítunk elég időt és energiát egy feladat elvégzésére. Viszont amikor felkészültünk, amikor beletettük a kellő időt és energiát a feladat elvégzésébe, mégis úgy érezzük teljesen elégedetlenek vagyunk, eluralkodik rajtunk az inkompetencia-érzés, elkezdünk félni attól, hogy mindez hamarosan mindenki számára kiderül, akkor gyaníthatjuk, hogy imposztor szindrómával van dolgunk.

De mi is ez az imposztor-szindróma?

Habár sem a BNO-11-ben, sem a DSM-5-ben nem szerepel, mégis sokakat érintő pszichés problémáról van szó. A jelenséget először 1978-ban írta le két pszichológus, Paulina Clance és Suzanne Imes. Az imposztor-szó jelentése csaló, szélhámos. Az ezzel élő személy meggyőződése az, hogy nem olyan kompetens, mint amilyennek mások gondolják, kételkedik abban, hogy meg tud felelni az elvárásoknak, fél attól, hogy kiderül az alkalmatlansága. A kutatók a jelenséget először magasan képzett nők esetében írták le, de mára világossá vált, hogy bárki érintett lehet. Az imposztor-szindrómával élők esetében közös jellemzők a perfekcionizmus, a félelem az értékeléstől, a hibázástól, mások túl-, ellenben saját maga alábecsülése, a szégyen a saját sikerek miatt, valamint az állandósult szorongás.

Az imposztor szindróma 5 típusa

1. 1. A perfekcionista – Mindennek tökéletesnek kell lennie, soha nem elégedett, arra fókuszál, hogy mit csinálhatna / csinálhatott volna jobban, vagy másképp..
   2. Természetes zseni – A teljesítményt, a tudás megszerzését annak gyorsaságában méri. A sikernek gyorsan és könnyen kell jönnie, az erőfeszítést negatívan ítéli meg.
   3. Superman / Superwoman – A hozzáértést a multitaskingban látja, ahol minden területen ugyanolyan kiválónak kell lennie. Ha egy területen is gyengébben teljesít, azt totális kudarcnak értékeli.
      
   4. Szakértő – A kompetenciát a tudásban / szakértelemben méri. Attól fél, hogy alkalmatlannak fogják találni, mert nem tud eleget.
      
   5. Magányos – Csak az önálló sikereket ismeri el. A segítségkérést kudarcnak éli meg.
      

Általában az egyes alcsoportok nem tisztán vannak jelen, hanem egyénileg különböző módon keverednek az érintett személyekben.

Milyen hatással van az imposztor a környezetében élőkre?

Vajon hogyan érezték magukat a fenti példában a gratuláló csoporttársak az elismerésük ilyen visszautasítása mellett? Felteszem, hogy hozzám hasonlóan elbizonytalanodtak, elkezdték megkérdőjelezni az ítélőképességüket, még azt is megkockáztatom, hogy hülyének érezték magukat, amiért ilyen „ordító hibákat” nem vettek észre. Nem tudtak mit mondani, csendben elpárologtak, a helyükön maradt a feszültség a levegőben, ami nem oszlatta el, sőt, még talán meg is erősítette csoporttársam inkompetencia-érzését.

Az említett előadást követően az egyik szemináriumon az oktatónk adott egy jó tanácsot a fenti problémák kiküszöbölésére: amit nem tudunk, vagy mi sem értünk igazán, azt hagyjuk ki, ezt senki nem fogja észrevenni, azonban a hiányos, bizonytalan tudás azonnal feltűnik, és mivel mások sem fogják érteni, kérdezni is fognak, amire nem fogunk tudni válaszolni. Hogyan áll ez kapcsolatban az imposztor-szindrómával? Úgy, hogy amiben nem vagyunk biztosak, attól szorongunk, ami a viselkedésünkön is megmutatkozik kapkodásban, bizonytalanságban, esetleg remegő beszédben, tétova mozdulatokban, görnyedt tartásban, a szemkontaktus kerülésében, ami által még inkompetensebbnek érezzük magunkat, ami fokozza a szorongást, ami felerősíti a felsorolt tüneteket, és már el is indult az ördögi kör.

Mitől alakulhat ki az imposztor-jelenség?

A legtöbb kutatás a személyiségen belül keresi az okokat, a negatív, vagy kritikus önértékelés összefügg a kötődési stílussal, a perfekcionista tendenciával. A témát kutatók úgy gondolják, hogy a jelenség kialakulása negatív gyermekkori tapasztalatokra vezethető vissza: az érintettek azt tanulták meg gyerekkorban, hogy csak akkor szeretik őket, ha hozzák az elvárt teljesítményt. Ennek megfelelően nagyon kicsi az önbizalmuk. Emellett csak úgy, mint sok mentális nehézségben, zavarban a fő probléma abból származik, ahogy a külvilágból érkező információkat feldolgozzuk, szűrjük és értékeljük, gyakran egy előzetes elképzelés, esetleg hiedelem mentén.

Környezetünknek befolyása az énképünkre

Kevesebb kutatás irányult a szociális, vagy kontextuális hatások befolyására, pedig – mivel nem izoláltan létezünk – a környezetünknek is van komoly hatása az énképünkre 3 fontos területen:

1. Társadalmi státusz – Az alacsonyabb társadalmi pozíció erősítheti az imposztor-érzést. Nőket, valamint kisebbségi csoportok tagjait gyakran berögzült sztereotípiák alapján értékelnek, általában valamely képesség hiányával, ami növelheti az inkompetencia érzését.
2. Munkahelyi státusz – Egyes csoportok alul-, vagy felülreprezentáltsága szakmákban, munkahelyi pozíciókban, vagy a hierarchia szintjein, valamint az alacsonyabb fizetési besorolás meghatározhatja, hogy mennyire érzi magát megbecsültnek, tehát kompetensnek.
   
3. Interperszonális szint – Könnyen érezheti imposztornak magát, akit valamilyen csoporthoz való tartozása miatt (sztereotípiák, vagy előítéletek mentén) inkompetensként, értéktelenként, nem odavalóként kezelnek a környezetében levők.

A Covid alatti bezártság, a home officeban a visszajelzés hiánya is könnyen előidézhette a saját teljesítményben való bizonytalanságot, ami elsősorban a Z-generációt, az éppen akkor munkakezdőket érintette. A távoli munkavégzés miatt ők nem tapasztalhatták meg a munkahelyen a személyes interakciókat, a tapasztaltabbaktól való tanácskérés lehetőségét, ezért a munkahelyen gyakran kívülállónak érzik magukat, túlterhelődnek, nehezebben találják a munka-magánélet egyensúlyát.

Az imposztor szindróma jelenléte a legrosszabb esetben akár áldozathibáztatáshoz vezethet, a külvilág elkezdi elhinni, hogy a probléma a személlyel van, az imposztorságát csak magának köszönheti. 

Mit tehetünk, ha felismertük magunkon a jeleket?

1. Ismerjük fel az érzéseinket, és hogy értsük meg, hogy miért érezzük őket. Beszéljünk erről valakivel, akiben megbízunk. Az érzések felismerése nem mindig egyszerű, ebben segítségünkre lehet például egy érzéskatalógus.
2. Tanuljuk meg megkülönböztetni a tényeket az érzésektől és a feltételezésektől.
3. Figyeljünk a sikereinkre, és arra, hogy mennyi munkát fektettünk az elérésébe. Bízzunk mások ítéletében, hogy a valódi teljesítményünket értékelik pozitívan. A sikerekről naplót is vezethetünk, akár minden nap végén felírhatjuk az aznapi pozitív eseményeket, élményeket.
4. Tekintsük a hibázást a fejlődés szerves részének, amiből tanulhatunk.
5. Kerüljük az összehasonlítást másokkal. Mindenki másképp dolgozik, nincs egyetlen ideális módszer egy feladat elvégzésére. Érdemes kitapasztalni, hogy nekünk melyik a legtesthezállóbb.
6. Munkahelyen, ha kezdők vagyunk, keressünk egy mentort, ha már tapasztaltabbak vagyunk, akkor váljunk önmagunk mentorává.
7. Növeljük az önbizalmunkat, vagy kérjünk segítséget pszichológustól.

Emlékeztek a cikk elején említett csoporttársamra? Mivel a barátnőm is volt, ezért adtam neki egy tanácsot: ha legközelebb gratulálnak neki, egyszerűen csak köszönje meg, bízzon a többiek ítéletében, véleményében. Nem volt könnyű megfogadnia ezt a tanácsot, hiszen nehéz legyőzni, hogy hangot adjunk saját inkompetencia-érzésünknek, és elfogadjuk az elismerést, amikor úgy érezzük, nem érdemeltük meg. Mégis pár hónappal később, néhány kisebb és nagyobb előadással a háta mögött sugárzó arccal mesélte, hogy a taktika bevált, már nem a hibákra fókuszál, és képes pozitívan megélni az elismeréseket, amiket kap.

A jelentkezés menete:

További olvasnivalók: