Jelentős szorongás átélése társas helyzetekben, félelem az el nem fogadástól, a visszautasítástól és a kritikától, a szégyen és a csökkentértékűség visszatérő érzése, majd a kapcsolati helyezetek szándékos elkerülése mindezek csökkentésére. A felsoroltak gyakran jellemzik az elkerülő személyiségzavarban érintett személyek belső világát. Hogyan lehet felismerni a zavarban való érintettséget? Mitől alakulhat ki és hogy lehet terápiásan kezelni? Jelen írásommal ezekre a kérdésekre igyekszem választ adni.
Mikor beszélünk elkerülő személyiségzavarról?
Az Amerikai Pszichiátriai Társaság gondozásában megjelent DSM-5 diagnosztikai kézikönyv szerint az elkerülő személyiségzavar tünetei a következők:
A fiatal felnőttkortól kezdve megnyilvánuló társas gátoltság, a meg nem felelés érzése vagy a kritikával szembeni fokozott érzékenység olyan átható mintázata, mely az egyén egész működését meghatározza. A diagnózis megadásához a felsoroltak közül legalább négy tünetnek szükséges teljesülnie:
- A kritikától, helytelenítéstől vagy visszautasítástól való félelem miatt a jelentős személyközi kapcsolatok kerülése.
- A kontaktusfelvétel kerülése, amíg a mások irányából érkező elfogadás meg nem tapasztalható.
- A bensőséges, bizalmi kapcsolatokban visszafogottság és zárkózottság, melyet a nevetségessé válás vagy a megszégyenülés féleleme okoz.
- Azzal való túlzott foglalkozás, hogy társas helyzetekben visszautasítás vagy kritika érheti.
- A meg nem felelés érzése miatt gátlásosság az új társas helyzetekben.
- Másokhoz képest viszonyított alacsonyabb rendűség, alkalmatlanság vagy rokonszenvezhetőség hiányának élménye.
- Vonakodás az új tevékenységek elkezdésével és a személyes kockázatvállalással kapcsolatban.
Bár egyes szakemberek szerint az elkerülő személyiségzavar a leggyakrabban előforduló típus a személyiségzavarok csokrából, azonban mielőtt hirtelen magunknak vagy bárki másnak igyekeznénk megajánlani a diagnózist, érdemes néhány egyéb mentális zavartól elkülöníteni a jelenséget. Fontos szempont, hogy az elkerülő személyiségzavarban szenvedők – ellentétben számos egyéb, elmagányosodással járó mentális zavartól – igenis kívánják a kapcsolódást, a társas életet, azonban szorongásuk a személyközi helyzetekben olyan mértékű, hogy jobb híján végül inkább kerülik azokat.
Szintén érdemes kiemelni, hogy a szorongás érzése, legyen az inkább állandó jelleggel tapasztalható, mint a generalizált szorongás zavar esetében, vagy éppen kifejezett tárgyakhoz vagy helyzetekhez kötötten megjelenő, mint a fóbiák esetében, és az eköré csoportosuló zavarok bármelyik életszakaszban megjelenhetnek, egészen kora gyermekkortól kezdve, míg ezzel ellentétben az elkerülő személyiségzavar panaszainak kibomlása inkább a kora felnőttkorra datálhatók. A személyiségzavarok a fent felsorolt zavarcsoportokkal ellentétben olyan mértékű elakadásokat és belső, pszichés jelenségéket tartalmaznak, amik nem izoláltan, jól körülírhatóan okoznak problémát, hanem a személyiség, az életvitel, és így az érzelmek, a gondolatok és a viselkedés egészét meghatározzák és szervezik.
Végül pedig érdemes egyfajta különbségtételt megtenni a szégyen érzésének tekintetében, mely a narcizmus központi eleme is. A gyakran ábrázolt, irigy, tüskés és nyíltan rosszindulatú vagy „vastagbőrű” narciszták mellett, akik komoly igényű bemutatását Otto Kernberg munkásságához köthetjük, találkozhatunk szégyenlős, visszahúzódó, csöndes, úgynevezett „vékonybőrű” személyekkel is, akiket inkább Heinz Kohut írt le tapasztalatai alapján. Míg a narcisztikus személyiségzavar meghatározó eleme a grandiozitás, vagyis a nagyság, a különlegesség és a kiemelkedőség megélésének vágya és hajszolása, főként különösebb felmutatható és ezt indokló teljesítmény hiányában is, addig az elkerülő személyiségzavarban érintettek vágyai jóval szerényebbek, csupán elfogadást, toleranciát, békén hagyást kívánnak környezetüktől, hiába tűnhetnek a fent említett vékonybőrű narcisztákhoz hasonlónak első benyomásra.
Mitől alakulhat ki az elkerülő személyiségzavar?
A kérdés megválaszolásához érdemes visszatérnünk egészen a kora csecsemőkorba. Egyes babák az új és ijesztő helyzetekre fokozottabb idegrendszeri választ adnak. Amennyiben az ilyen kicsik számára gondozói nem tudják megadni a szükséges biztonságot, akár fizikai akadályok, akár korlátoltabb érzelmi elérhetőség miatt, kialakulhat egyfajta elkerülő kötődési minta, melyet elsőként John Bowlby mutatott be. Az ilyen babák egyfajta fájdalmas beletörődéssel reagálnak a szülőtől való szeparációra vagy akár idegenek megjelenésére is. Hasonló jelenséget magyaráz Robert Cloninger is, aki átfogó modelljében említi a sérelemkerülés jelenségét, mely a legtöbbször nem csupán érzelmi visszahúzódást, de akár az ijesztő ingerek, helyzetek konkrét elkerülését is jelentheti.
Szintén fontos megemlíteni a szégyen érzésével kapcsolatos élményeket. A terápiás munka során gyakran felderíthetők olyan élmények az elkerülő személyiségzavarban érintett személyek gyermekkorában, amelyek visszautasítást, megalázást, gúnyolást vagy bántalmazást mutatnak, akár kifejezetten gyakori mintázattal. Bár a bűntudat mutathat hasonlóságot a szégyen érzésével, az előbbi csupán bizonyos mércék szerint helyteleníthető cselekvéseknek, érzéseknek vagy gondolatoknak szól, addig az utóbbi az egész személyiséget érinti. Másként megfogalmazva a bűntudat tehát arról szól, hogy valami büntetésre méltó dolgot tettem vagy mutattam, azonban a szégyen már sokkal inkább annak, hogy én magam vagyok elfogadhatatlan, mely gyakran egy jóval csontig hatóbb fájdalom.
Az elkerülő személyiségzavarban érintett egyén saját magáról alkotott képe szerint kevesebb, csökkentértékűbb, mint a többiek, és ennek a „ténynek” a mások számára is világossá válásától tart a kapcsolatokban. Emiatt kerülheti nemcsak a nyilvános társas helyzeteket, de akár az érzelmileg közeli, intim kapcsolatokat is. Míg a gyermek és serdülőkor számos megoldandó fejlődési feladata képes lehet ezeket az érzéseket átmenetileg maszkolni, a fiatal felnőttkor idejére a szorongás, a szégyen és a kritikától való félelem végül az egész személyiség működésének központi elemévé válhat, amikor az egyén kikerül szűkebb családi és iskolai közegéből és kénytelen önállóbban kapcsolatokat kialakítani.
Terápiás lehetőségek
Az elkerülő személyiségzavarban érintett személyek a legtöbbször nehezen kérnek segítséget, illetve fokozottan feszengenek terápiás helyzetben, általában lassan, óvatosan nyílnak meg és beszélnek belső világukról. Kifejezetten fontos lehet emiatt a terapeuta részéről a biztonságos és elfogadó légkör megteremtése, hogy a kliens által szégyellendőnek vélt belső tartalmak érinthetővé váljanak. Kiemelet jelentősége van továbbá a kliens bátorításának, illetve társas aktivitásra való ösztönzésének, ami azonban elképzelhetetlen anélkül, hogy ezt megelőzően az ehhez kapcsolódó fantáziákat és félelemeket a terápiás kapcsolat nyugalmában és érzelmi közelségében ne lehessen átbeszélni, megérteni és újrakeretezni.
Úgy is felfogható a közös munka, mint egyfajta bizalmi és bátorsági tréning, amely során a kliens nem csupán újra tudja fogalmazni énképét azáltal, hogy maga mögött hagyja irreális és bénító belső mércéit, de azáltal is, hogy nyit környezete felé. Ezzel egyfelől megtapasztalhatja a társas elfogadást, másrészt kialakíthat az elkerülésnél adaptívabb megküzdési módokat az esetleges kritikával szemben, és megértheti, hogy a visszautasítás nem feltétlenül az ő alkalmatlanságáról szól, hanem gyakran inkább a másik személyről vagy a szituációról magáról.
A jelentkezés menete:
1
2
3
