Hazánk nem csupán a Nobel-díjasok és az aranyérmes olimpikonok számában foglal el előkelő helyet a nemzetek között. A WHO számításai szerint Magyarországon közel egymillió alkoholhasználati zavarban szenvedő személy és több, mint négymillió dohányos él. Az adatok érelmében jelenleg a magyar lakosság majdnem tizede számít alkoholistának, míg közel a fele dohányzik. A nagy számok törvénye alapján minden magyar család érintett az addikciók tekintetében (és eddig nem esett szó a szerencsejátékról, a dizájner-drogokról, az okoskészülékekről vagy a pornográfiáról), így érdemes lehet több figyelmet szentelnünk a függőségek kialakulásának, megértésnek és kezelésének is.
A fogyasztói társadalom és a függőség
A nyugati társadalmakban az ipari forradalmak következtében az egyén a fogyasztás és termelés eszközévé vált, aki, ha „meghibásodik”, amíg erre van érdek és lehetőség, „meg kell szerelni” és visszaállítani a gazdasági körforgásba. Az orvoslás gyakorlata is ennek a hatására a beteg ember gyógyításáról a beteg test kezelésére helyezte át a hangsúlyt.
A szenvedélybetegségek tekintetében ez több meghatározó változást is hozott. Egyfelől a testi tünetek kezelése és azok társadalmi elfogadottsága jóval szélesebb körűvé vált, mint a lelki problémáké, másrészt a mentális vagy fizikai zavarok miatt keresőképtelen (és fogyasztóképtelen) személyek az új világkép szerint gazdasági szempontból „haszontalanná” váltak, akik ápolása szociális „teher” lett emiatt.
Ez vezethetett oda, hogy a függő embert gyakran tekintik olyasvalakinek, aki egyszerűen csak „gyenge akaratú” (ezen a széleskörű felfogáson a korszerű agyi képalkotó eljárások megjelenése tudott finomítani az elmúlt évtizedekben), és emiatt a társadalom peremén képes élni csupán, gyakran felrúgva a közösség normáit és szabályait életmódjával. A szerhasználók így váltak egyszerre stigmatizálttá és fenyegetővé is a többségi társadalom szemében.
Az emberek és a betegségek költség-haszon szempontú megítélésén felül azonban a nyugati társadalmakban történt még egy drámai változás: az addiktív ingerek széleskörű elszaporodása is. Mindennapjainkat színes-szagos-zajos reklámok áradatában éljük: szexuális tartalmak, sorozatok, játékok, okoskészülékek, gyógyszerek, ételek, italok, és az általuk ígért életérzések végtelen sora ér minket, melyek célja mind-mind egy: az egyén figyelmének felkeltése és ezzel együtt a fogyasztás növelése.
A jelenlegi gazdasági berendezkedés tehát nem csupán kitermeli saját függőit a rövidtávú haszon érdekében, de később legtöbbször magára is hagyja őket. Úgy tűnik azonban, hogy vannak, akik jobban ellen tudnak állni ezeknek a behatásoknak, míg mások kevésbé. A következőkben igyekszem bemutatni, mik is azok a tényezők, melyek egyeseket ellenállóbá, míg másokat kiszolgáltatottabbá tesznek a függőségeknek.
Genetikai örökség
Az elmúlt évtizedek agyi kutatásai rámutattak bizonyos genetikai adottságokra, egyfajta „előhuzalozottságra”, melyek az addikciók kialakulásának lehetőségét nagyban növelhetik az érintettek számára. A hajlamosító genetikai tényezők között említhetők olyan biológiai és idegrendszeri sajátosságok, melyek a viselkedés szabályozásának és gátlásának zavarával, a középagyi jutalmazórendszer alulműködésével, illetve az addikciókat kialakító és fenntartó ingerek felértékelésével járnak.
Az ilyen „örökséggel” született személyek gyakran számolnak be az egyfajta üresség érzéséről, mint alapélmény, emellett a legtöbbször impulzívak is – vagyis pillanatnyi érzéseik, vágyaik elsodorhatják őket, illetve nehéz lehet számukra a jutalom késleltetése is. Az üresség és az impulzivitás végül egyszerre válhat függőségek kialakulásának okává és okozatává: az ilyen személyek gyakrabban bonyolódnak kirívó és veszélyes helyzetekbe, gyakrabban kerülnek kapcsolatba addiktív szerekkel és tevékenységekkel, majd pedig temperamentumuk miatt nehezebben is állnak ellen az ilyen jellegű ingerek további csábításának is – kialakítva ezzel egy öngerjesztő ördögi kört.
Bár egyesek fogantatásuktól kezdve hajlamosabbak lehetnek függővé válni másoknál, fontos hangsúlyozni azt is, hogy a függő viselkedést bizonyos cselekvések sorozata is megelőzi, melyek tudatos kontroll (azaz döntés) alatt állnak. Amíg korábban tévesen egyszerű jellemgyengeségként tekintettek az addikciókra, a legfrissebb kutatási eredmények fényében legalább ekkora mulasztás volna pusztán genetikai csapásként elkönyvelni a jelenséget.
Gyermekkor
A koragyermekkor mindenki számára rendkívül érzékeny időszak – többek között ekkor alakul ki kötődési mintázatunk, mely a későbbiekben is nagyrészt stabil és meghatározó marad. E tekintetben úgy is fogalmazhatnánk, hogy ekkor dől el, hogy a későbbiekben mennyire tudunk bízni és szeretni – a környezetünkben és önmagunkban is egyaránt.
A kötődési minta milyensége a szülő-gyermek kapcsolat együttes eredménye: egyfelől a csecsemő temperamentumának (léteznek nyugodt és léteznek nehéz babák), másrészt az édesanya (a gondozó) erre adott reakciójának, vagyis kettejük összeillésének függvénye. A baba-mama kettős nem megfelelő illeszkedése gyakran bizonytalan kötődési minta kialakulásához vezethet, mely „bizonytalanság” a későbbiekben is meghatározó élménye lesz az egyénnek az intimitással való kapcsolata terén.
Ahhoz, hogy valaki egészséges énképű és megfelelő indulati szabályozással rendelkező felnőtté válhasson, stabil és egyértelmű keretekre és elfogadó szülői attitűdre van szüksége. Az elfogadás nélküli szabályok szorongó, perfekcionalista személyiség kialakulásához, míg a keretek hiánya lobbanékony, agresszív személyiség kialakulásához vezethetnek a későbbiekben. Az előbbi csoporthoz tartozók általában szorongásoldásra, az utóbbiak pedig jellemzően a feszültséglevezetésre alkalmas ingerek, szerek, tevékenységek szempontjából válhatnak kiszolgáltatottakká.
Az elfogadó, meleg szülői támogatás azonban nem mindenki számára adatik meg: sokan nőnek fel bántalmazó vagy éppen elhanyagoló légkörben. A bántalmazó szülői hozzáállásnál – legyen az verbális, fizikai, érzelmi vagy szexuális – a kutatások alapján még károsabb tud lenni az elhanyagoló. Amelyik gyermeket bántalmazzák, legalább úgy érezheti, szülei foglalkoznak vele, azaz kap figyelmet (legyen az bármilyen is), egy elhanyagolt gyermek azonban azzal az élménnyel nő fel, hogy még „arra sem érdemes”, hogy bántalmazzák.
Traumák
A függő személyek életében – a genetikai meghatározottságon és a bizonytalan kötődési mintán felül – gyakran találkozunk traumatikus élményekkel is. A traumák váratlan és veszélyeztető érzést keltő helyzetek, melyek tekinthetőek olyan jellegű és nagyságú ingerelárasztásnak is, melyekre nem vagyunk felkészülve. Ennek következtében az élmény integrálása is nehézzé válik az érintett számára.
A traumatikus élmény ennek hatására a legtöbb emberben ambivalenciát szül: egyszerre elviselhetetlen súlyú és szégyellni való, másrészt pedig éppen, hogy figyelmet, „kibeszélést” igényelne. A trauma nyomán végül az egyén én- és időérzékelése is megváltozik: mindkettőben törés keletkezik. A traumát elszenvedő személyek a legtöbbször erős szorongást és bűntudatot éreznek, magukat vádolják az események miatt – gyermekekre az ilyen jellegű reakció pedig hatványozottan jellemző.
A bűntudat és a szorongás érzését a traumák kapcsán két jelenség is fokozhatja. Egyfelől az eseményről tudomást szerző mások (másik szülő, hozzátartozó, ismerős) konfliktuskerülő magatartása, akik nem mernek szembeszállni a bántalmazóval vagy beszélni az eseményről, másfelől az elszenvedő alapvető igénye arra, hogy fenntarthassa a szüleiről, a felnőttekről vagy a világról kialakított képét. Traumatikus események átélése hatására ugyanis gyakran meginoghat a világ igazságosságába, az alapvető jóindulatba, a szeretetbe, vagy a bizalomba vetett hitünk, melynek elvesztése akár fájdalmasabb is lehet, mint maga az élmény.
Életszakaszok és elakadásaik – későbbi kapuk a függőség kialakítására
A fent bemutatott három – egymással szoros összefüggésben álló – tényező mellett a későbbi életszakaszok nehézségei és kihívásai is vezethetnek függőségek kialakulásához. Erik Erikson fejlődéspszichológus elmélete szerint minden egyes életszakasz tartogat számunkra egy-egy megoldandó feladatot – az ő terminológiája szerint egy-egy „krízist”, mely sikertelen feloldása fejlődési elakadást, megrekedést eredményez.
Ilyen feladat serdülőként önmagunk keresése és definiálása, majd fiatal felnőttként a szüleinkről való leválás és a saját egzisztencia kialakítása. Szintén ilyen kihívás lehet később a családalapítás, majd a gyermeknevelés, nem sokkal ezután pedig az „életközepi válság” nagy kérdései. Idős korban saját képességeink és szeretteink, barátaink elvesztése, illetve életünk összegzése és a búcsú is válhat olyan nehézséggé, melynek terhe és félelmetes volta valamilyen függőség irányába löki az egyént a valódi, tényleges problémamegoldás helyett.
Drug of choice – avagy ki mit választ?
Szerhasználat tekintetében klasszikus értelemben három fő csoportot különböztetünk meg, mely kategorizálás nem csupán a szerek osztályozását jelenti, hanem betekintést is enged a szerhasználók problémáiba, elakadásaiba is – alátámasztva a köznyelvben járó kifejezést, mely szerint sosem a szerhasználat maga a probléma, hanem valaki a problémáit akarja kezelni szerhasználattal.
Az első kategória az ópiátok és depresszánsok (avagy a kedélyjavítók) csoportja, melyhez többek között az alkohol, az ópium, a heroin, a morfium és a szorongáscsökkentők, fájdalomcsillapítók tartoznak. Az ópiátokkal és depresszánsokkal élő személy fő problémája leggyakrabban nyomott hangulata és szorongásai, melyeket saját kedélyének – átmeneti – javításával, megdobásával kíván kezelni. Az ilyen jellegű öngyógyítás azonban súlyos árral jár – a mesterségesen előidézett eufória már önmagában neurológiai és biokémiai szinten is nyomottabb hangulatot eredményez másnapra, melyet csak súlyosbít, amikor a szorongásaitól szabadult személy a mámor hevében olyan dolgokat cselekszik, melyeket tiszta fejjel megbán később. Érdemes megjegyezni, hogy az alkohol, illetve a hangulatjavító és szorongáscsökkentő gyógyszerek társadalmi elfogadottsága a további két csoporttal szemben jóval nagyobb is, mely szintén jelentős kockázati tényezőt jelent az ilyen típusú szerekhez való hozzászokás tekintetében.
A második csoportot a stimulánsok (más néven a pörgetők) képezik, melyhez többet között a koffein, a nikotin, a kokain és az amfetaminszármazékok tartoznak. Stimulánsokhoz legtöbbször olyan személyek nyúlnak, akik alapvető fiziológiai aktivizációs szintje alacsonyabb társaiknál, fáradtabbak, lassabbak a mindennapokban. A pörgetők használata következtében azonban a szerhasználók bioritmusa még inkább kisiklik – a „végigmenetelt” éjszakák hevében gyakran éppen a pihenésre és a regenerálódásra nem jut idő, mely az alapvető szükséglet volt már korábban is. Az így keletkező alváshiány még súlyosabb fáradtsághoz vezet, ám ezen felül gyakran még fokozott ingerlékenységet és hangulati nyomottságot is okozhat később (nem véletlenül alkalmazzák az alvásmegvonást kínzásra és vallatásra).
A harmadik kategóriába tartoznak a hallucinogének (avagy a tudattágítók), mint például a marihuána, a hasis vagy az LSD. A hallucinogéneket fogyasztók a legtöbbször kevésnek érzik saját életüket és a realitás szűk határait kívánják tágítani „segédeszközökkel”, és így hozzájutni új izgalmakhoz vagy akár esetleges spirituális élményekhez is. Ezzel azonban egyfelől a spirituális fejlődés lényegi részét spórolják meg, mely a személyes elmerülés és önreflektív munka általi felismerések és a szellemi fejlődés volna, másfelől gyakran válhatnak a meglátogatni kívánt tudatállapot rabjává – egyfelől a flashbackek (az előidézett módosult tudatállapot véletlenszerű újbóli betörése) másrészt a személyiség dekompenzálódása, azaz – jobb esetben „csak” – átmeneti szétesése miatt.
Beszéljünk bármelyik csoportról is, egy lényeges jelenség azonban megmutatkozik: a legtöbb függő rövidtávú megoldásokkal igyekszik kezelni meglévő problémáit, mely hatására végül (a valódi megoldás helyett) csupán még mélyebben elakad saját nehézségeiben. Az addikció ugyanis mindig másodlagos tünet, amely egy alapproblémát fed el. Ne feledjük Erich Fromm szavait „A szeretet művészete” című művéből: sosincs mámor másnap nélkül!
Kiút a függőségekből
A függőségekkel élők kezelése több szempontból is kihívást jelent a szakemberek számára. Egyfelől gyakran hiányzik már a betegségbelátás maga is, mely minden változás és gyógyulás alapját képezi. Másfelől, ha az egyén tisztában is van saját addikciójával, eltántoríthatja a segítségkéréstől a megbélyegzés, a függők stigmatizációja. Elhagyni egy függőséget mellesleg kemény munkát is igényel: a szenvedély tüneti kezelése és az alapproblémával való szembenézés is szükséges hozzá. A feladat azonban nem lehetetlen.
Két alapfeltétele van a gyógyulásnak ezen felül: a bizalom és az őszinte, nyílt kommunikáció. A dolgok ki nem mondása, a függő és környezetének mismásolásai, a nehézségek letagadása és a játszmák mind-mind fenntartó tényezői az addikcióknak ugyanis. A munka során ezen felül a függőnek új identitást szükséges kialakítania: kiszolgáltatott, beteg ember helyett olyan énmeghatározás válik szükségessé melyben egy jelen helyzetében elakadt, de folytonos fejlődésre képes személyként képes magára tekinteni.
Genetikai adottságaink, gyermekkorunk vagy átélt traumáink miatt nem minket terhel a felelősség – azonban azért, hogy a későbbiekben mindezekkel mit kezdünk, az már mi döntésünk. Sosem késő megtanulni indulatainkat kezelni, a bennünk lévő ürességet értékekkel feltölteni, vagy éppen gyerekkorunk nehézségeivel és traumáinkkal szembenézni, elakadásainkat feloldani.
