Az internet megjelenésével és azzal, hogy okostelefonjaink segítségével szinte bármikor hozzá is férhetünk az internet legmélyebb bugyraihoz; tagadhatatlanul kitágult a világunk. Gyakori jelenség, hogy ezzel a lehetőséggel szeretünk is élni és kalandozni az információ óceánjában, olyan esetekben is, amikor valami testi-lelki bajunk van. Meggyőződésem, hogy most számos kedves olvasónk magára ismer, ha azokat a sorokat olvassa, hogy „Dr. Google” segítségével már legalább négy alkalommal diagnosztizáltunk saját magunknak végstádiumú megbetegedéseket az elmúlt fél évben, vagy épp öt féle pszichés zavart. A temérdek információ viszont áldás mellett átok is lehet, az önigazolás édes ringatása és a napi szintű szorongató katasztrófa-forgatókönyvek gyártása között mindent megtalálunk az egy-egy diagnózisra adott reakciók sorában. Vannak persze olyan esetek is, amikor nem is saját magunknak keresünk ilyen hangzatos címkét, hanem másoknak szánjuk ezeket. Gyakran az érzelmi tónusból kiderül az is, hogy ezekkel nem jelenségeket szeretnénk leírni, hanem embereket és igen, leírni. Bizonyára mind ismerünk olyat, aki ismer olyat, aki hallotta, hogy valaki a borderline, vagy nárcisztikus, esetleg az autista diagnózisokat valamilyen elmarasztalásként, szitokszóként használta.
Mi a diagnózis?
Kezdjük a legelején: miről is van szó? A diagnózis kifejezés a görög diagnōsis magyar nyelvbe átemelt változata, dia (~ át, között) és a gno (~tudni, ismerni) összevonása, jelentése: áthatóan tudni/ismerni, tudni/ismerni a különbséget x és y között1. Gyakran a diagnózis kifejezéssel köznapi értelemben nem így találkozunk, inkább egy adott zavar vagy betegség kategória megnevezéseként vonult be szótárunkba, ami a kifejezés lényegét veszi el: nem csak egy-két kategóriát, jelenséget szükséges ismernünk, hanem számosat, hogy különbséget tudjunk tenni a jelenségek között. A diagnózis kifejezéssel legtöbbször orvosi, egészségügyi területeken találkozunk, de elvétve „a probléma meghatározásaként” is találkozhatunk vele például számítástechnikai területeken.
Diagnózis a pszichológia és a terápia világában: fontos-e egyáltalán?
A klinikai pszichológiában a diagnosztika folyamata a pszichés zavarok felismerésének, egymástól és a normatív pszichés működéstől való elkülönítésének és legfőképp a probléma meghatározásának a folyamata. Nem-klinikai területen (pl. tanácsadás) is tulajdonképpen diagnosztika történik, csak a szakemberek a problémák más fajtáival, más rétegeivel foglalkoznak, illetve más nyelvezetet használnak.
A probléma meghatározása, a megértés pedig valaminek az érdekében történik, sokszor azért, hogy a változás irányába tudjunk elmozdulni. Nyílt vízen hajózva nehéz „csak úgy” nekiindulni azzal a felkiáltással, hogy „irány Fokföld”, ha nem tudjuk, hogy az tőlünk milyen irányba és milyen távol helyezkedik el. Az irány és a távolság meghatározásához pedig szükséges tudnunk, hogy hol vagyunk most.
Ez a kezdeti megismerő (diagnosztikai) folyamat sokszor megpróbáltatásokkal teli is lehet, a problémától való szabadulás igénye, a szenvedés esetleg sürgetettséget szülhet: „Nem érdekel, hogy mi pontosan a probléma, csak szűnjön meg!”. Pedig maga a megismerés folyamata is hozhat enyhülést vagy változást, de erről majd később.
A ló túlsó oldala: amikor a diagnózis a cél
Sok esetben találkozni azzal a jelenséggel, hogy valaki – látszólag vagy ténylegesen – nem terápiás igénnyel fordul szakemberhez, hanem „csak egy igazolásra” van szüksége. Igazságügyi területen, illetve leszázalékolási, gondnokság alá helyezési ügyeknél jellemzően a pszichiáter szakorvos és mellette a klinikai szakpszichológus valóban nem terápiás jelleggel kerül bevonásra, de ez egyfelől a megkeresések elenyésző hányada, másfelől messze meghaladják egy pszichológiai magánrendelő kereteit.
„Én csak azért jöttem, hogy valaki megmondja, hogy ………….. vagyok-e!”. A pontozott helyre persze mindenki behelyettesítheti kedvenc vagy épp rettegett diagnózisát.
A fenti igény rengeteg dologból fakadhat: van, akinek a diagnózis kimondása felszabadító lehet, a problémás életterületek és életesemények hirtelen értelmet nyernek, koherens egésszé rendeződnek. Megfoghatóvá, elbeszélhetővé válnak, könnyebb őket kezelni, talán az elszigeteltség érzését is csökkentik. C. G. Jung írta egyszer, hogy az, hogyha a problémánkkal nem vagyunk egyedül, könnyebbé teszi elviselni.
Adódhat a kérdés, hogy akkor miért nem azzal kezdődik minden folyamat, hogy meghatározzuk a DSM-5 vagy BNO-102 (hamarosan BNO-11) szerinti diagnózist, azt „odaadjuk a rászorulónak” és a diagnózist kezdjük el kezelni? A kategóriák szükségszerűen szűkítik, zárják a gondolkodást, amivel önmagában még nem lenne probléma, annak mértékével gyűlhet meg a bajunk. Egy-egy diagnosztikai kategóriába van, ami a hozott problémából belefér, van, ami azon túlnyúlik és vannak „légüres terek”, hézagok.
Van, aki a diagnosztikai kategóriákat identitásképző elemnek, öndefiníciós bázisnak használja. Bár segít stabilizálni egy labilis identitásképet egy jól körülhatárolt címke, a dolog árnyoldala az lehet, hogy akadályozhatja az identitáskép további kidolgozását, fejlődését. Képzeljük csak el, aki mondjuk depressziósként definiálja magát és mégis megél egy vidám pillanatot, komoly konfliktussal találja magát szemben: „feladom a szerepem és megélem, hogy jó nekem, vagy inkább eltüntetem a jót és nem kell szembenéznem rengeteg bizonytalansággal, hogy hogyan is működök”. A hozott példa természetesen sarkított és elnagyolt, de a konfliktus dinamikája hasonló lehet.
Árnyoldalak: stigmatizáció és kirekesztés
A diagnózis hozhat magával egyfajta megbélyegzettség érzést is, társadalmunkban sokan nem ismernek, vagy épp nem fogadnak el olyan állapotokat, amik a normalitástól eltérnek. Az elmúlt évtizedekben a pszichiátriai zavarok nem elfogadottsága, vagy stigmatizációja különbözőképpen alakult. Míg egy-egy neurotipikustól eltérő fejlődésmenetet, mint amilyen az ADHD vagy az autizmus-spektrumzavar (ASD) mára már sokkal jobban ért a tudomány, mint 10 évvel ezelőtt és ez a jobb megértés a zavar társadalmi fogadtatására is kihat, addig más zavarokat továbbra is morális alapon kezel a társadalom: „az alkoholizmus csak jellemgyengeség”, „azért vagdossa magát, hogy figyelmet kapjon”, „dehogy depressziós, csak össze kéne szednie magát”.
Vannak olyan dolgok, amiken lehet pszichiátriai gyógyszeres vagy pszichoterápiás eszközökkel javítani, vannak visszatérő problémák, amiket megérthetünk és megtanulhatunk kezelni és van, amit kevésbé.
Források:
1 etymonline.com/word/diagnosis#etymonline_v_8510
2 Diagnosztikus kategóriákat és azok kritériumait összefoglaló rendszerek
A jelentkezés menete:
1
2
3
