Hogyan viszonyulunk a járvány kapcsán meghozott szigorításokhoz?
A COVID-19, azaz a koronavírus-járvány kapcsán március 11-én kihirdetett veszélyhelyzet óta a mindennapjaink jelentősen megváltoztak. Szigorítások, megszorítások érnek minket nap, mint nap, új szabályokat kell követnünk, ezen felül sokunk élettere szűkült le, megélhetése vagy egészségi állapota került veszélybe. Mindennapi ritmusunk és társas szokásaink nagy mértékben megváltoztak, felborítva az eddig megszokott és így biztonságot nyújtó életvezetésünket és annak rendszerét.
Az elmúlt hetek során számos olyan bejegyzés jelent meg, mely a megváltozott helyzettel kapcsolatos, széles körben hasznosítható tanácsokat ismertették. Mostani cikkemmel a döntéseink mögött meghúzódó lelki jelenségek bemutatását célzom meg – hiszek abban ugyanis, hogy a reakcióinkat és viselkedésünket meghatározó hatások megismerése és megértése segíthet bennünket abban, hogy felelősségteljesen cselekedhessünk a mindennapok során.
A csapások emléke
Az emberiség történetében kezdettől fogva megtalálhatóak természeti katasztrófák, éhínségek, háborúk vagy éppen járványok. Az ilyen jellegű sorscsapások emlékei nem véletlenül maradtak fent élesen az utókor számára – a hirtelenségük, pusztító erejük vagy elhúzódó voltuk kapcsán tapasztalt, széles tömegeket érintő tehetetlenség és kiszolgáltatottság szorongató élménye mindig mély nyomot hagyott az érintettekben. Ilyenkor ugyanis éppen az egyik legelemibb szükségletünk, a biztonság(ba vetett hitünk) szenved csorbát.
Miért van szükségünk a biztonságra?
A természet nyugodt harmóniájából kiszakadó ember szembesülni kényszerült a mindennapok nehézségeivel és a rá leselkedő veszélyekkel. Ezt a folyamatot a Biblia az első emberpár bűnbe esésével szemlélteti – a tudás fájának gyümölcse megkóstolása miatt Ádám és Éva kiűzetett a paradicsomból, míg az evolúció a törzsfejlődés során bekövetkezett agytérfogat-növekedéssel, és az így megjelenő tudatossággal magyarázza. Bárhonnan is nézzük, az ember létezése óta arra törekszik, hogy a nehézségekkel és veszélyekkel szemben minél jobban be tudja magát biztosítani, így csökkentve az átélt szorongás és stressz mértékét. A biztonság megteremtésének egyik leghatékonyabb módja pedig a mindennapi élet átláthatóvá és kiszámíthatóvá tétele, melyhez szabályokra van szükségünk, melyeket mindenki betart.
Ki kap felhatalmazást arra, hogy szabályokat fektethessen le és kérhessen számon?
Ki írja a szabályokat?
A szabálykövetés jelenségének megértéséhez kanyarodjunk vissza néhány gondolat erejéig az állatvilághoz. Ahogyan Jordan Peterson is kiemeli 12 szabály könyvében, egy bizonyos „rend” és a hozzá tartozó „szabályok” már több millió évvel korábban, az embert megelőzően is jelen voltak. Az állatoknál megfigyelhető dominancia-hierarchia lényege az erőforrások (a táplálkozási és szaporodási sorrend és lehetőség) fölötti kontroll – ez határozza meg, hogy egy adott faj egyes élőlényei milyen esélyekkel rendelkeznek az életben maradáshoz és az utódók nemzéséhez. A dominancia-hierarchia alapja leginkább a közvetlen testi erő (bár létezik az állatok körében is behódolás vagy éppen szövetkezés), azaz a legerősebb birtokolja a legjobb falatokat és a legcsinosabb nőstényeket. A többiek számára nem marad más választás, minthogy dominánsabb társuk akarata és befolyása alá rendeljék magukat, kialakítva így egy átlátható rendszert a mindennapokra, ahol mindenki tudja „hol a helye”.
A mindennapi élet szabályozása az ember esetében az absztrakt – elvont fogalmakban, szimbólumokban való – gondolkodás képességének megjelenésével még bonyolultabbá, kifinomultabbá vált. Egy adott közösségben a domináns szerepbe való jutáshoz (és a vele járó szabályalkotói felhatalmazáshoz) a testi rátermettség, az erőfölény mellett (vagy akár helyett) már szóba jöttek olyan szempontok is, mint a közösségben betöltött státusz, a megjelenés, az előadói képességek, illetve – jobb esetben – a külsőségeken és a „csomagoláson” felül a mondandó tartalma is, azaz a lefektetett értékek, normák és szabályok értelme, belátható haszna és célja.
Történelmünk ezt bizonyítva számos híres szabályalkotóval büszkélkedik. Kezdetben a próféták és a vallás által lefektetett szabályok számítottak zsinórmértéknek (gondoljunk a Mózes által közvetített Tízparancsolatra, Buddha vagy Jézus Krisztus tanításaira), majd teret kapott a filozófia – például Platón Állama, Konfuciusz tanai, vagy Marcus Aurelius Elmélkedései – végül a politikai a hatalmat gyakorlók, többek között II. András Aranybullája, az Amerikai Egyesült Államok függetlenségi nyilatkozata vagy a Napoleon-féle Code Civil formájában.
Mi határozza meg, hogy engedelmeskedni fogunk-e a ránk érvényes szabályoknak?
Egy hírhedt kutatás
A második világháború borzalmait követően a pszichológia – és kifejezettem a társadalom-lélektan – figyelme a tekintély és a szabálykövetés kapcsolatára és hatásaira terelődött. Ehhez az időszakhoz köthető Stanley Milgram hírhedt kísérlete, mely számos tanulságot szolgáltatott az engedelmesség jelensége és a későbbi pszichológiai kutatások etikai szempontú megfontolásai kapcsán egyaránt. A kísérletben résztvevők egy (beépített) tudós utasítására egy (szintén beépített) vizsgálati alany számára áramütést kellett adniuk, amennyiben az a feltett kérdésre rossz választ adott. A résztvevők úgy tudták, hogy az áramütések erőssége a rossz válaszok számával együtt növekedett.
A kutatás sokkoló eredményt hozott – a résztvevők kétharmada hajlandó volt életre veszélyes, akár halálos erősségű áramütésben is részesíteni a sokadik rossz választ adó személyeket, mindezt úgy, hogy meg voltak arról győződve, hogy az áramütések valódiak és ezzel valós szenvedést okoznak egy másik személynek.
A szabálykövetés pszichológiája
Milgram kutatását kollégái és követői több alkalommal is (nagymértékben) hasonló eredménnyel ismételték meg. A vizsgálatok során az engedelmesség számos tényezőjét sikerült azonosítani. Az eredmények alapján úgy tűnik, engedelmességünk azon múlik, hogy ki és mit kér tőlünk.
A szabályhozó személy(iség)e
Arra a kérdésre, hogy ki hozza és kéri számon a szabályokat, a kutatások alapján úgy tűnik, hogy komplex választ kell adjunk. Az engedelmességet követelő személy státusza, hitelessége és személyisége mind lehet meghatározó pont.
Akik az erő nyelvét beszélik, azokból már önmagában az engedelmességet kérő személy státusza és tekintélye szabálykövető viselkedést vált ki. Az ilyen beállítódást Theodor Adorno „autoriter személyiségnek” nevezi. Az autoriter személyek hajlamosak kritika nélkül alávetni magukat egy hatalommal bíró személy rendelkezésének, „csupán” azért, mert ő egy adott tisztséget birtokol (mert ő a főnök, a rangidős, a főorvos). Hűvös, ellenvetést nem tűrő szabálykövetés jellemzi őket, az esetleges szabályszegőket pedig az együttérzés legapróbb szikrája nélkül, könyörtelenül megbüntetik. Természetesen nem szükséges az Adorno által leír csoporthoz tartoznunk, hogy a tekintély befolyást gyakoroljon engedelmességünkre – vannak más „jól bevált” eszközök is, melyek a legtöbb embert szabálykövetésre sarkallhatják finomabb formában, például az orvosok fehér köpenye vagy éppen a rendvédelmi szervek, mint a rendőrség vagy a honvédség állományának egyenruhája.
Szintén fontos szempont a személy szakmai és emberi hitelessége. Akit szakmai szempontból kompetens személynek, esetleg egy adott terület kiválóságának tartunk, hajlamosabbak lehetünk alávetni magunkat kéréseinek, betartani a szabályokat, pláne, ha azokat szaktudására alapozta szerintünk. Ha szakmai jártassága mellett a magánéletéről szerzett ismereteink alapján is szimpatikus személyről van szó, szabálykövetési hajlandóságunk még magasabbá válhat. Amennyiben azonban szakmai vagy emberi oldalát tekintve kevésbé tartjuk hitelesnek a szabályt hozó személyt, gyakrabban dönthetünk az ellenszegülés mellett.
A kérés maga
A másik kérdésre, mely szerint mire kérnek minket pontosan, szintén több irányból érdemes tekintenünk. Szabálykövető magatartásunk ugyanis nagyban múlhat azon, mennyire értünk egyet egy adott szabállyal, illetve azon, hogy mennyire véljük korlátozónak azt.
Először is fontos szempont, hogy a ránk vonatkozó szabályokat mennyire tartjuk korlátozónak személyes szabadságunkban. Amikor azt éljük meg, hogy egy adott kérés, szabály nagyban csökkenti mozgásterünket, lehetőségeinket, akár a mindennapi életben, akár a döntéshozásban, az könnyen válthat ki belőlünk ellenszegülést. Az ilyenkor fellépő ellenállást nevezte el Jack Brehm „reaktanciának”. A reaktancia megkerülésére vagy csökkentésére létezik azonban egy praktika: a fokozatosság elve. Az engedelmesség egy öngerjesztő folyamat – ha egyszer elkezdtünk engedelmeskedni, egyre könnyebben vethetjük alá magunkat további kéréseknek is. Ezt felismerve a szabályhozók gyakran alkalmazzák az ellenállás csökkentése érdekében azt a megközelítést, hogy kezdetben kicsi, elfogadható mértékű lemondást kérnek, mely hatására a későbbiekben hajlamosabbak lehetünk akár nagyobbakat is elviselni engedelmesen.
Ezen felül megkerülhetetlen szempont az is, hogy az adott, ránk vonatkozó szabályokat mennyire tartjuk hasznosnak, indokoltnak, vagyis mennyire értünk vele egyet. Amennyiben egy szabály értékrendünkkel nem ütközik vagy éppenséggel összhangban áll vele, nagyobb valószínűséggel válthat ki belőlünk engedelmességet. Amennyiben a jelenlegi járvány szempontjából veszélyeztetve érezzük magunkat (például egészségügyi állapotunk, esetleg életkorunk miatt), vagy környezetünkben található ilyen szempontból érintett hozzátartónk, szerettünk, hajlamosabbak lehetünk egyet érteni a meghozott szigorításokkal, ennek okán pedig nagyobb hajlandóságot mutathatunk a meghozott szabályok betartására. Ha viszont úgy tapasztaljuk, hogy a szabályok célja kevésbé érint minket, nagyobb valószínűséggel válhatunk engedetlenné.
Néhány kiegészítő gondolat
Szabálykövetési hajlandóságunk függhet attól is, milyen büntetésekkel, szankciókkal számolhatunk, amennyiben engedetlenné válunk. Ha egy felettünk hatalommal bíró és büntetésünk lehetőségével felruházott személy a közelünkben tartózkodik, nagyobb mértékben lehetünk hajlamosak alávetni magunkat kéréseinek és betartani a szabályokat – ám hajlandóságunk csökkenhet, amennyiben az érintett személy eltűnik közelünkből vagy figyelme elterelődik rólunk. Szintén hasonló jelenség játszódhat le bennünk, amikor azt tapasztaljuk, hogy szabályszegésünket nem követi felelősségre vonás vagy büntetés.
Amikor egy adott kérésnek, szabálynak – a legtöbb esetben kényszer hatására – úgy engedelmeskedünk, hogy az alapvetően értékeinkkel ütközik, érzelmi labilitás vehet erőt rajtunk. Más szóval, ha az aktuális cselekedetünk ellentmond a saját magunkról alkotott képünknek, szorongást, feszültséget élhetünk át. Ezt a jelenséget nevezte el Leon Festinger „kognitív disszonanciának”. A bennünk keletkezett feszültséget pedig igyekszünk valamilyen formában elvezetni, hogy megszabadulhassunk kellemetlen érzéseinktől.
A feszültség elvezetésének egyik gyakori módja az „áldozathibáztatás”. Milgram kísérletében megfigyelték, hogy azok a résztvevők, akik hajlandóak voltak kiszabni életveszélynek hitt mértékű áramütést is, azok később hajlamosak voltak a rosszul válaszoló személyt hibáztatni a történtekért – „ha jól válaszolt volna, nem szenvedett volna” alapon. Ezzel rokon jelenség a „világ igazságosságába vetett hit”, melynek alapja szintén a kognitív disszonancia következtében átélt feszültség. Amikor valakinek rosszul alakulnak a dolgai a környezetünkben és erről tudomást szerzünk – esetleg beteg lesz vagy megélhetési nehézségekkel szembesül, hajlamosak lehetünk az illetőt ért csapásokat jogosnak vélni. Hogy fenntarthassuk saját életünk biztonságosságának és kiszámíthatóságának illúzióját, ilyenkor támaszkodhatunk az „univerzum egyensúlyára”, mely magyarázatul szolgál más szenvedésére – „akit baj ér, az feltehetőleg meg is érdemli” alapon. Ehhez gyakran párosulhat az a benyomás is, hogy mi magunk feddhetetlen emberek vagyunk, így minket továbbra sem érhet baj, megőrizve ezzel biztonságérzetünket.
Döntsünk tudatosan!
Mielőtt cselekszünk, gondoljuk végig engedelmességünk vagy ellenállásunk okait és lehetséges következményeit! Döntésünket meghatározhatja a szabályokat hozó személy tekintélye, hitelessége vagy személyisége egyaránt. A szabálykövetésünk vagy ellenállásunk szólhat személyes értékrendünkről, de szólhat ugyanúgy kényelmünk, szokásaink megtartásáról vagy éppen szükséges újragondolásáról is. Amikor az éltünket befolyásoló szabályokkal találkozunk, érdemes megfontolnunk, hogy a betartásukkal járó lemondásaink milyen arányban állnak az általuk elérni kívánt célokkal. Az esetlegesen megjelenő belső feszültségünk lehetséges hatásait megismerve és az említetteket megszívlelve pedig módunk lehet arra, hogy megértéssel és empátiával fordulhassunk embertársaink irányába.
Vigyázzunk egymásra!
Szerzőnk: Béres Balázs
