Miért kártékony a „no regrets” életfilozófia?
A közhely szerint a megbánás nélküli élet a jó élet, millió „no regrets” tetoválás készül el naponta, megzenésítik a popdalok, ezt közvetítik a Hollywood-i filmek, és egyre növekedhet a feszültség bennünk, hogy mégis mi van akkor, ha vannak dolgok, amiket mi megbántunk.
Ha nekünk nem sikerült minden olyan tökéletesen, ha hibáztunk, ha visszatekintve azt látjuk, hogy rossz döntést hoztunk? Az leggyakoribb megbánás a kapcsolatokat övezi: „bárcsak gyakrabban beszélgettünk volna”, „bárcsak lett volna merszem elhívni randizni”, „bárcsak elmenten volna meglátogatni a kórházban”, „bárcsak elmentem volna a temetésére”.
Daniel Pink a „The power of regret: How looking backward moves us forward” című könyvében tételesen cáfolja, hogy az élet megbánás nélkül egy jó élet lenne. 60 év vizsgálatainak áttekintése alapján azt állítja, hogy a megbánás az egyik leggyakoribb élményünk és érzésünk életünk során és nincs olyan ember, aki nem élné át. És ha megfelelően közelítünk a megbánáshoz, akkor az hasznos, termékeny érzés lehet a számunkra.
Az élvezetek hajszolása helyett egyensúly
De honnan is ered valójában az a feltételezés, hogy nem szabad megbánnunk semmit? Pink szerint emögött a pozitivitás hajszolása áll, vagyis az a feltételezés, hogy folyton, minden helyzetben pozitívnak kellene maradnunk, és sose szabadna úgy visszatekintenünk az életünkre úgy, hogy abban megbántunk valamit. A „no regrets” filozófia ráadásul jól illeszkedik a fogyasztói társadalom elvárásaihoz, a reklámok nagy része épít arra, hogy van bennünk egy elvárás önmagunk felé, hogy csak jó dolgok történjenek velünk, semmit ne bánjunk meg (akkor sem elköltöttük az összes pénzünket valami feleslegesre a hónap első hetében). Az élvezetek hajszolása és a fájdalom kerülése különösen könnyűvé vált a nyugati társadalmakban, amely sokszor vezet függőséghez, ahogyan Anna Lembke: Dopaminkorszak könyvében levezeti. A folyamatos elvárás, hogy jól érezzük magunkat, a vágy, hogy csak pozitív élményekben legyen részünk nem egy egészséges elvárás, ha jól akarjuk élni az életünket. Számtalan neurológiai, pszichológiai vizsgálat bizonyítja, hogy szükségünk van a negatív érzésekre, meg kell tanulunk a fájdalommal is együtt élni.
A teljes élethez az érzelmek teljességét kell megélnünk: természetesen több pozitív érzelmet szeretnénk megélni, de nem tudjuk és nem is kell elkerülnünk a negatív érzéseket. Például aki nem érez félelmet, nem sokáig él, mert olyan veszélyekbe keveredik, amivel kockáztatja az épségét. A gyász azért létezik, mert létezik a szeretet. Egyik nincs a másik nélkül.
A történetmesélés komplex képessége
A megbánás érzése azért is érdekes, mert szükség van a történetmesélés komplex kognitív képességére. A neurológiai alap ehhez a képességhez körülbelül 7-8 éves korban fejlődik ki. El kell tudnunk mesélni egy történetet, tehát vissza kell mennünk az időben, és a jelen érzéseivel, tapasztalataival kell összehasonlítanunk. Vajon mi lehet a funkciója egy olyan negatív érzésnek, amihez ennyire bonyolult kognitív képességekre van szükség? Az egyértelmű válasz az, hogy akkor ennek az érzésnek valahogyan hasznosnak kell lennie. A megbánás hasznos lehet, ha jól kezeljük. A megbánás a felelősség elismerése is. A csalódottság a külső tárgyra vagy személyre vonatkozik, mást hibáztatunk, nem a mi kezünkben van a kontroll. Például csalódott lehetek, hogy esik az eső, de nem érezhetek megbánást miatta, csak aziránt, ha nem hoztam esernyőt.
A megbánás érzése segít a döntéshozatalban
Naponta több ezer döntést hozunk meg: milyen ruhát vegyek fel, mit válaszoljak a levélre, írjak-e a régen látott barátomnak. Az előre vetített megbánás érzése segít abban, hogy tudjuk, mi az igazán fontos döntés. 10 év múlva számítani fog-e, hogy kék vagy szürke autót vettem? Vagy 10 év múlva meg fogom-e bánni, hogy nem látogattam meg egy barátomat a kórházban egy munkamegbeszélés miatt? Mik azok a döntések, amik 10 év múlva is fontosak lesznek? Azok amelyek a kapcsolatokra, az egészségre, az integritásra, az autentikusságra vonatkoznak.
„Mondd el az életedet!”
Az emberi elme egyik fantasztikus képessége a történetmesélés és a jövőbe tekintés, tervezés. Vissza tudok menni az időben, el tudom mondani, mi történt velem, mit tettem, mit éreztem. Ha vissza tudok tekinteni minden nap végén, meg tudom azt is vizsgálni, hogy aznap egy kicsit autentikusabban éltem-e mint előző nap? Gazdagabb lett-e az én és a körülöttem élők élete? Jól döntöttem-e vagy rosszul? Ha el tudom mondani az élettörténetem, ha számot tudok vetni az életemmel nap mint nap, alakíthatom az életemet, írhatom a jövőmet. Megtanulhatunk együtt élni a bizonytalansággal, az emberi élet törékeny mulandóságával és benne a megbánással.
A cikk inspirációja az alábbi podcast adás:
DANIEL H. PINK
A megbánásban rejlő erő
Hogyan segíthetnek újragondolt kudarcaink a döntéshozásban?
Megjelenés: 2022. 11. 24.
