„Már megint mit csináltál?” – ez volt anyám első kérdése, mikor a férjem eltörte a karom

Fogvatartóik iránt hálát érző túszok. Az őket bántalmazó családtaghoz ragaszkodó nők és gyerekek. Van-e közös bennük? Állhat-e ugyanaz a lélektani jelenség a háttérben? A Stockholm-szindrómáról és az úgynevezett traumatizált kötődésről beszélgettem két pszichológus szakértővel.

Mi történt Stockholmban?

Bűnözők egy bankrablás során alkalmazottakat ejtettek túszul 1973-ban. A több mint 130 órányi fogva tartás során olyan erős és speciális kötődés alakult ki, hogy az áldozatok igyekeztek megakadályozni a kiszabadításukra szervezett rendőri akciót, később pedig gyűjtést szerveztek korábbi fogvatartóik jogi képviseletére azok büntetőperében, melynek során meg is tagadták az ellenük való tanúskodást. A tünetegyüttest elsőként ekkor írták le, innen származik a pszichológiai jelenség elnevezése.

Igen, inkább elfordítottam a fejem, amikor oda kellett volna lépnem; inkább nem tettem fel a kérdést, amikor meg kellett volna kérdeznem; és amikor meg is tettem, inkább belenyugodtam a válaszba, mely szerint köszöni, nincs szüksége segítségre, pedig tudtam, ez nem igaz. Így szerepeltem én le egykor, amikor üvöltöttek vele, amikor megfenyegették, hogy kizárják a lakásból. Lehet, ma már másként döntenék, de azt is tudom, hogy akkor sok minden kötötte meg a kezemet, a vélt vagy valós eszköztelenségem, a félelem, a tudás arról, kinél is van az erőfölény. Hogyan tudjuk megfordítani mindezt mi, szemlélők, hogy cselekedni is képesek legyünk? Hát, ennek is próbálok én most utánajárni, miközben a családon belüli erőszak és a bántalmazás aktuális témáját újabb szempontokkal járjuk körbe két pszichológus szakértőnkkel.

Túszok és bántalmazottak – ami közös, és ami nem

„Neki se könnyű, rajta van az egész család eltartásának a felelőssége. Nagyon szereti a kislányunkat és engem is. Pillanatnyi zárlat lehetett a fejében, amikor azt a széket felemelte.”

Egy gyeden lévő nő szavai, akinek a szemöldökét össze kellett varrni férje bántalmazása következtében

„A stockholmi túszdráma esetében a foglyok – három nő és egy férfi – másként reagáltak, mint a kívülállók szerint elvárható lett volna – mondja Ivánovics Petra felnőtt klinikai és mentálhigiéniai szakpszichológus, a Soulwell Pszichológiai Magánrendelő szakmai vezetője. – Hiszen ahogy láttuk, elutasítás helyett védeni kezdték fogvatartóikat. Úgy tapasztaljuk, a bántalmazást elszenvedőknek csak egy része számol be hasonló tünetekről. A stockholmi fogvatartottak megpróbálták megmagyarázni, indokolni és ezzel elfogadhatóvá tenni a velük szemben elkövetett erőszakot, felmenteni az elkövetőket a felelősség alól. Ez a motívum sok esetben megjelenik a családon belüli bántalmazás esetében is: »Sokat dolgozik, és csak a munkahelyi feszültséget vezeti le, amikor odacsap«; »Nem tehet róla, az ital beszél belőle«. A traumás kötődés akkor jelenik meg, amikor az áldozat azonosul a bántalmazó nézőpontjával, és ennek következtében empátia alakul ki benne iránta.”

Elszigetelve a világtól, elszigetelve a segítségtől

„»Már megint mit csináltál?« Ez volt a saját anyám első kérdése, amikor a férjem eltörte a karomat.”

Egy kis, zárt közösségben élő bántalmazott nő szavai

„Jogász, pontosan tudja, meddig mehet el, és hónapokig a legjobb barátnőm sem hitte el, mi folyik nálunk, hogy nem tarthatok magamnál pénzt, mondván enni, inni kapok, meg amúgy sem tudok bánni a pénzzel.”

Egy ügyvédfeleség szavai, akinek férje a saját bankszámlájára utaltatta a nő fizetését

„Nagyon fontos, hogy megváltoztassuk azt az általános köznapi gondolkodást, mely szerint a bántalmazott bármikor elmehetne, ha akarna, ugyanis ezt számos tényező befolyásolja – szögezi le Ivánovics Petra. – Elsősorban a saját testi és lelki biztonságuk védelme, aminek fenyegetettségét az áldozatok tudják csak felmérni igazán.”

Valóban minden bántalmazást segítő szakember, akivel beszéltem, megerősítette: fogadjuk el, hogy az áldozat ismeri a legjobban bántalmazóját, ő tudja felmérni a legjobban, meddig képes elmenni, s ha ő azt mondja, „egyszer úgyis meg fog ölni”, ezt vegyük komolyan, semmiképpen se intézzük el egy „á, ugyan már”-ral. Ez nagyon fontos.

(Jelenet a Farkasnász című filmből)

„De sok oka lehet még, hogy az áldozatok miért maradnak benne egy bántalmazó kapcsolatban. Szerepe lehet ebben saját számtalan ambivalens érzelmüknek, a szégyen és megalázottság érzésének, a bosszútól való félelemnek, az alacsony önértékelésnek, az esetleges szülői függőségnek, azaz a gyermekekről való gondoskodás vállalásának. Ezek éppúgy jelen lehetnek, mint az egyedülléttől való félelem. Az alacsony önértékelés kialakulása sok esetben jelen van: a bántalmazó azt erősíti az áldozatban, hogy az nem képes nélküle élni, és hogy nélküle nem boldogulhat. Ez nagyban hozzájárul az áldozat által megélt tehetetlenség érzéséhez.

„Azt hittem, azonnal elválnék, ha bántalmazna a férjem, nagyot tévedtem.”

A megfigyelők szerepe is hozzájárul ahhoz, hogy az áldozat úgy érezheti, a környezete jóváhagyja a bántalmazást, mivel nem jeleznek vissza, vagy sok esetben az áldozatot hibáztatják, esetleg nem veszik komolyan, és ezzel segítik az elszigetelődését. Ha azt tapasztalja, hogy hiába kér segítséget a környezettől, az megerősítheti abban, hogy nincs értelme cselekedni, és nincs esély megszabadulni az erőszaktól.”

És téves azt gondolnunk, hogy a rendőrség kihívása mindent megold. Sok áldozat nagyon is tisztában van vele, milyen veszélynek lesz kitéve, ha a bántalmazót hazaengedik, vagy távoltartása nélkül távoznak a rendőrök, és ez szintén elbizonytalaníthatja a segítő szándékú szemlélőket.

Ahogyan azzal a tévhittel is régen le kellett volna számolnunk, hogy csak bizonyos társadalmi rétegekben találkozhatunk erőszakos kapcsolatokkal. Ezek ugyanis mindenhol jelen vannak.

„Noha a felmérések valóban bizonyítják, hogy az alacsony iskolai végzettség, a rasszista kirekesztés, az önálló kereset hiánya, a rossz munkaerőpiaci helyzet kiszolgáltatottabbá teheti az áldozatokat, a magasabb státuszú, iskolázottabb rétegekben is éppen úgy előfordul bántalmazás, csak itt az elkövető több erőforrással bír, kifinomultabb bántalmazási technikákat alkalmazhat. Az is igaz, hogy a kilépésre az előnyösebb társadalmi helyzetben élőknek van nagyobb esélyük, de a szégyenérzet ugyanúgy meggátolhatja őket a segítségkérésben.”

Ebből a körhintából egyedül nincs kiszállás

„Minden veszekedés, karkicsavarás után rózsákkal szórta tele a hálószobát, mondd, hát hogy hagytam volna el?”

Részlet egy évekig bántalmazott nő visszaemlékezéséből

„Mindig azt mondta, egy elmebetegnek soha sem ítélnék oda a gyereket.”

Egy depresszióval élő, bántalmazott nő szavai

„A bántalmazás kialakulása, fennmaradása általában bonyolult folyamat, többféle magyarázó elmélet létezik rá a pszichológián belül – ezt már Kepics Zsanett gyermek- és ifjúsági klinikai és mentálhigiéniai szakpszichológus mondja. – Főleg az áldozatokról van több információnk, hiszen jellemzően ők kérnek terápiás segítséget.”

Egy gyereknél nem merül fel kérdésként, hogy miért marad benne a bántalmazó helyzetben, azonban felnőttek esetén igen. „Lenore Walker pszichológus éveken át tanulmányozta a bántalmazó kapcsolatok dinamikáját. Az ő nevéhez köthető »az erőszak ciklusa« fogalom. Szerinte a bántalmazó kapcsolat egyfajta ciklikus mintázatot követ, amelyen belül három jól elkülöníthető szakasz figyelhető meg: az első a feszültség felgyülemlése, a második az erőszakkitörés, a harmadik pedig a »mézeshetek«. A feszültség felgyülemlése idején a kapcsolatban sűrűsödnek a súrlódások, a bántalmazó mindenben hibát talál, ilyenkor a partner igyekszik óvatos lenni, megfelelni a másik elvárásainak, hátha ezzel csökkenthető a feszültség. Azonban a feszültség általában fokozódik az erőszak kitöréséig, ami lehet szóbeli vagy testi bántás, a pofontól egészen a szexuális erőszakig. Ezt általában egy mély megbánás követi, amikor a bántalmazó bocsánatot kér, kedvesen és szeretetteljesen viselkedik, ajándékokat vesz, fogadkozik, hogy megváltozik. Ez a szakasz így a »mézeshetek« elnevezést kapta. Ilyenkor az áldozat reménykedik, hisz a bántalmazónak. Walker szerint ez a három szakasz ismétlődik körforgásszerűen a bántalmazó kapcsolatokban, miközben egyre sűrűsödhetnek, és egyre agresszívabb formában jelenhetnek meg az erőszakkitörések. Ahogy telik az idő, akár el is maradhat a harmadik, az enyhülés szakasza.

Tehát látjuk, a »miért marad az áldozat?«, kérdésre a válasz szintén sokféle. Egyrészt ha már belekerül ebbe a körbe, adhat reményt a »mézeshetek« szakasz, reménykedhet, hogy valóban megváltozhat a partner. Ugyanakkor retteghet attól, hogy mi történhet, ha megpróbálja elhagyni a bántalmazót. Ez nem irreális félelem, hanem nagyon is valóságos. A szakítási-válási szándék bejelentésével az erőszak általában eszkalálódik. Ha sikerül is a szakítás, az ezt követő két év még egy veszélyes időszak lehet. Tehát hogy miért nem megy el a bántalmazott, annak lehet nagyon is reális oka, hogy fél a következményektől, a partnere zaklatásától, sőt attól, hogy megölik. Az is lehetséges, hogy egyszerűen nincs hova mennie. Így az elsődleges, hogy az áldozat a külső okokra kapjon, találjon megoldást. Ugyanakkor a bántalmazásnak van nagyon sok lélektani következménye is: poszttraumás stressz-szindróma, depresszió, szorongásos zavarok, önértékelési problémák alakulhatnak ki, amelyek mind-mind további akadályai lehetnek a hatékony segítségkérésnek. Gyakran előfordul, hogy a bántalmazó kapcsolatban élő felnőtt már korábban, gyermekkorában is bántalmazva volt.”

Nemzedékről nemzedékre szálló pofonok

„Ha rossz jegyet vittem haza, anyám napokig nem szólt hozzám, ez jobban fájt a pofonoknál.”

Részlet egyszülős családban felnövő, egykor bántalmazott gyerek visszaemlékezéséből

„»Szigorú vagyok, de igazságos.« Rendre e mondat után csatolta le a nadrágszíját, és én elhittem, hogy igaza van.”

Egykor bántalmazott gyerek szavai 

„A gyermekkori bántalmazás azért különösen súlyos, mert ilyenkor a fejlődő személyiséget éri a trauma – folytatja Kepics Zsanett. – Ennek kapcsán érdemes elmondani, hogy többféle bántalmazási forma létezik a verbálistól a fizikain át a szexuálisig, de gyerekeknél az elhanyagolás is ide tartozik, ami megágyazhat más bántalmazási formáknak. Emellett traumatizáló lehet az is, ha valaki csak szemlélője a bántalmazásnak, például családon belül az, ha a gyermek tanúja a szülők közti, vagy a testvére bántalmazásának.

A trauma hozzáláncol a bántalmazóhoz – Ezért maradnak a bántalmazott nők a kapcsolatban

A családon belüli bántalmazás során a gyermek attól szenved el bántást, akihez kötődik, akitől függ, akinek gondoskodnia kellene róla. És a bántalmazásnak hatása van a személyiségfejlődés összes területére: a kötődésre, az érzelemszabályozás készségére, a bizalomra, a biztonságérzetre, az önmagáról és másokról alkotott képére, ezek mind-mind sérülhetnek. Mivel az a személy bántja, akitől függ, akitől szeretetet kellene kapnia, gyakran lehasítja ezt a bántalmazó képet a felnőttről, és magát hibáztatja. Hiszen egocentrikus a gyermekek világképe, azt gondolja, amit egyébként a bántalmazó gyakran meg is erősít, hogy azért bántják, mert ő rossz, mert ő tehet róla. Kialakul önmagáról egy nagyon negatív kép, hogy ő rossz, és rendjén van, ha őt ezért »megbüntetik«. Ha az elsődleges kötődési személy a bántalmazó, és nincs egy erős, biztonságos kapcsolatot nyújtó személy a gyermek életében, akkor lehetséges, hogy ezt a kötődési mintát viszi majd tovább felnőtt kapcsolataiban: nagyon leegyszerűsítve lehetséges, hogy újra áldozattá válik, de lehet, hogy bántalmazó lesz. Így adódhat tovább akár generációkon keresztül a bántalmazás.”

Ki segít a segítőnek?

„Nagyon felszabadító érzés volt nekem is, amikor már nem csak titokban leveleztünk, hanem nyíltan beszéltünk arról, hogy nem akarjuk tovább kiközösíteni őt.”

Egy középiskolás szavai, akinek egyik osztálytársát hosszan kirekesztette a közösség

„Soha, de soha nem tehetek fel egy bántalmazott nőnek így kérdést: »Miért verte meg a férje?«, mert ezzel azt mondom, lehet erre elfogadható indok… Ennek a megértése hozott nekem áttörést abban, hogy éreztetni tudjam az áldozattal, én érte ülök itt.”

Egy rendőrségi alkalmazott szavai, aki bántalmazási ügyekben is eljár

Visszatérve a beszélgetésünk elejére: nekem mint jelenlévő szemlélődőnek mi a felelősségem? Mit tegyek, mit tehetek, mi lehet az első lépés?

„A legfontosabb, hogy kerüljük az áldozathibáztatást – mondja Kepics Zsanett. – Senki sem érdemli meg, hogy bántsák. A bántalmazás kapcsán manapság egyre nagyobb felelősséget tulajdonítanak a szemlélőnek. A passzív megfigyelő, aki nem lép közbe, ha bántalmazást lát, passzivitásával legitimálhatja a bántalmazást. Ugyanakkor nyilván nem minden esetben egyszerű közbelépni, a szemtanú félhet attól, hogy őt is bántás érheti, tehát fontos feladat lehet a szemlélők megerősítése is. Ha például egy munkahelyi vagy iskolai bántalmazó helyzetben összefog egy közösség, közösen képviselhetnek egy olyan normát, amiben nem elfogadott a bántalmazás.”

De tudjuk, ez csak egy lépés.

nlc.hu

A cikkben nyilatkozó szakembereink: Ivánovics Petra és Kepics Zsanett.

A jelentkezés menete:

További olvasnivalók: