A rendszerszemlélet az egyének problémáit a kapcsolatokon keresztül, a kapcsolatok rendszerében vizsgálja. Az egyén legfontosabb kapcsolatrendszere a család. A családtagok mindegyike hat a teljes rendszerre és mindez fordítva is igaz, a rendszer hat minden egyénre. Ezért van az, hogy az egyént a saját közege – rendszere – nélkül nem érdemes vizsgálni, sokkal inkább az egyes emberek közötti kapcsolatok összefüggéseit, mintázatait, kölcsönhatásait fontos megérteni. A családban megjelenő problémát soha sem egyvalaki viselkedése okozza, hanem annak létrejöttéhez és/vagy fenntartásához mindenki hozzájárul. Klasszikus szemléltetőpélda erre a fűtésrendszer hasonlat, amelybe ha bárhol beleavatkozunk, akár a kazánnál, akár valamelyik fűtőtestnél, vagy a csöveknél, tehát bármelyik ponton, akkor az hatni fog az egész rendszerre (család) és az egyes részekre is (egyének). Így a családban bárkinél jelentkező tünet mindig az egész család problémájára utal, ezért is nevezi a rendszerszemléletű megközelítés a tünetet produkáló egyént indexpáciensnek vagy tünethordozónak, hiszen ő az, aki a család problémáját megjeleníti.
Honnan ered a rendszerszemlélet gondolata a pszichológiában?
A legtöbb szaktekintély a II. világháború utáni évtizedre teszi azt az időszakot, amikor elkezdtek felfigyelni a család szerepére a pszichés zavarokat vizsgálva. Felmerült például a kérdés, hogy a megbetegítő családi környezet milyen szerepet játszhat a szkizofrénia kialakulásában, illetve az is, hogy az egyes családi dinamikák felelőssé tehetők-e különféle mentális zavarok kialakulása esetében. Ennek kapcsán elsősorban a családi kommunikáció nehézségeit és az érzelemkifejezés zavarait hozták összefüggésbe betegségek kialakulásával, a szkizofrénia esetében például egy domináns, hideg, elutasító, birtokló és bűntudatkeltő anya és egy passzív, tehetetlen apa kölcsönhatását. Mindez azért merült fel, mert megfigyelték, hogy a kórházból gyógyultan, jó állapotban távozó pszichés betegek miután visszakerülnek a megszokott családi közegbe, rövid idő után visszaesnek és újra kórházba kerülnek, így a család eléggé adta magát, hogy a családot megbetegítő közegként is elkezdjék vizsgálni.
Felfigyeltek később az un. kettős kötésre, ami a családi kommunikációban azt jelenti, hogy az egyik családtag – jellemzően a gyermek – ismételten egymásnak ellentmondó közléseket kap a számára fontos személytől (szülő). Tehát például a szülő azt kéri a gyerektől, hogy magyarázza meg, miért csinálta azt, amit miközben egy másik szinten azt is közli, hogy a gyerek ne beszéljen vissza. Persze vannak ennél sokkal bonyolultabb és összetettebb helyzetek is, a lényeg mindegyik esetben az, hogy egymásnak ellentmondó, összezavaró üzenetek – például a szeretet és az elutasítás kifejezése egyidőben – érkezik, ami összezavarja a befogadót. Ha ez ismételten és tartósan így történik, akkor az illető előbb-utóbb minden üzenetben rejtett tartalmat fog keresni, gyanakvóvá válik.
A családi rendszer sajátosságai
A cirkuláris okság
A rendszer egyetlen elemének változása hatással van a rendszer valamennyi elemére. Ezek lehetnek biológiai fejlődés okozta változások (pl. kamaszkor), vagy környezeti hatások (pl. egy költözés, vagy más változás a család körülményeiben). Vagyis például az egyik családtag munkájának elvesztése, vagy az egyik gyerek iskolakezdése kihat a mindenkire egyenként és a család egészére is. A változásra mindenki reagál a maga módján, így az egész rendszer „megmozdul” és új egyensúlyi állapotot keres. Jó esetben talál is. Minden ilyen jellegű változást, jelentős eseményt életciklus-váltásnak nevezünk, amelyek minden esetben változást követelek a családtól és annak minden tagjától, azonban ha ez elmarad, a család nem lépi meg a változást, és elakad az életciklus-váltásban . Ezek az életciklus-váltások a család normatív fejlődésének szakaszaihoz köthetők: pl. a házasságkötés, az első gyerek születése utáni 2 év, a kisgyermekes időszak, vagy a gyerekek elköltözése, kirepülése.
Minden rendszer egyensúlyra törekszik
Minden rendszer sajátossága, hogy egyensúlyra törekszik, ami lehet jó egyensúly, olyan, amely mindenki számára kielégítő, vagy rossz egyensúly, ami egyesekre jóval nagyobb terhet ró a családon belül, mint másokra. Általában ők kezdenek el tünetelni. Ha valamilyen változás a rendszert az éppen aktuális egyensúlyi állapotából kibillenti, akkor egy új egyensúlyi állapot mindenképp létre fog jönni, amit úgy lehet elképzelni, mint amikor egy közös csónakban valaki megmozdul, ezért mindenkinek korrigálnia kell a pozícióján annak érdekében, hogy az emberek maguk is megőrizzék saját stabilitásukat és a csónak se boruljon fel.
Hierarchikus struktúra
A családi rendszerek struktúrája mindig hierarchikus. Általában a szülői alrendszer a felelős döntéshozó, ehhez képes a gyermeki alrendszer a hierarchia alacsonyabb szintjén helyezkedik el. Az alrendszerek egyébként funkcionális egységek, így például a házastársi- , szülői- , gyermeki-, nagyszülői- , testvéri-, stb. alrendszereket is megkülönböztetjük.
Az alrendszerek közötti határok működése döntően befolyásolja a rendszer hatékonyságát. Tehát ha például az egyes alrendszerek közötti határ túl merev, vagy túl átjárható, akkor az nehézségeket okozhat a családi működésben. A családterápia egyik fontos iskolája szerint például a szülői- és gyermeki alrendszer között olyan határt kell kialakítani, hogy a gyerek mindkét szülőhöz fordulhasson, de ki legyen zárva a házastársi területről. Ha ez nem valósul meg, akkor egy szülő a határt nem megtarva, egy, vagy több gyerekkel koalícióra léphet a másik szülővel szemben, ami megsérti az alrendszerek közötti határt, így megváltoztatja a gyerek szerepét, aki függő helyzetből egyfajta társ-pozícióba kerül, ez pedig senkinek nem lesz előnyös, mert a gyereknek ez túl nagy teher, a szülői működést pedig teljesen aláássa. Emiatt szoktak a szülők „kezelhetetlen” gyerekeikre panaszkodni.
Nem lehet nem kommunikálni
A nonszummativitáson – az egész több, mint a részek összessége – és az ekvifinalitáson – ugyanazon okoknak többféle következménye is lehet, és ugyanazon következményeknek többféle oka – túl, rendkívüli jelentőséggel bír a kommunikáció, hiszen a családtagok közötti minden érintkezés a kommunikáción keresztül valósul meg. A családtagok valamennyi cselekedetének kommunikatív üzenete van a többi családtag számára. Nem lehet nem kommunikálni, még a hallgatás is jelent valamit. A kommunikációban való elakadás ezért tünete lehet a családi diszfunkciónak, vagyis a rossz családi működésnek, vagy hozzájárulhat annak fenntartásához. A családi kommunikációnak van egy sajátságos része, amit családi rítusnak nevezünk. Ez a kommunikáció
szimbolikus formája és időről időre azonos módon zajlik le. Ilyenek például a napi rituálék, a családi tradíciók, vagy az ünnepek.
Változás a rendszerben
A rendszerszemlélet két szintjét különbözteti meg a változásnak. Az elsőrendű változás során a családtagok saját eszköztárból és rendszerszintű változás nélkül oldják meg problémájukat: a bevált módon próbálnak meg, nem túl mélyrehatóan változtatni, a struktúra változatlan marad. Ez egyfajta tüneti kezelésként is értelmezhető. A másodrendű változás során viszont a család kénytelen meghaladni régi, bevált eszközeit és új módszerek alkalmazásával a kibillent egyensúly helyett új és egészséges egyensúlyi állapotot teremteni, ami minden egyén számára kielégítő, nem ró senkire kiemelkedően nagy terhet, kiegyenlített és minden családtag hozzáteszi a maga részét. Ez nevezhető valódi, általában attitűdváltozással is járó változásnak. A családterápia során ennek a másodrendű változásnak a megszületését célozzuk meg.
Bővebb részletek a családterápiáról itt.
Időpontkérés itt.
