Vagyis mik azok az elhárító mechanizmusok? Tehát a cím sugallatával ellentétben nem egy féktelen bulizásról szóló „hogyan csináljuk” cikk következik és nem is egy ismeretterjesztő szösszenet az alkoholizmusról – bár igény talán volna mindkettőre. Ez a cikk a feszültségről, énképünkről, terhelhetőségünkről, az önismeretről és az elhárító mechanizmusok természetéről szól.
Bizonyára mind megtapasztaltuk már, hogy egy fontos telefonhívást, amit a hátunk közepére kívántunk, hogy-hogy nem, elfelejtettünk elintézni. Olykor talán azt is átéltük életünk egy pontján, hogy egy kellemetlen téma felmerülésekor inkább elsütünk egy, a témával kapcsolatos viccet, hogy oldjuk a feszültséget. Esetleg az is megesett velünk, hogy könnyebb volt a másik szemében meglátni a szálkát, mint sajátunkban a gerendát – utóbbiról mintha nem is lett volna tudomásunk.
Amikor ilyen élményeket tapasztalunk, gyakran az elhárító mechanizmusok lépnek működésbe.
Mik is azok az elhárító mechanizmusok?
Olyan tudattalan és automatikus működések, amik megóvják az énképünket a sérüléstől, megkímélnek bennünket attól a feszültségtől, ami már túlterhelne bennünket. A feszültség abból adódik, hogy énképünkkel valamilyen gondolat, érzés, fantázia vagy viselkedés nem összeegyeztethető. Ilyenkor az „amilyennek hiszem magam” és a „amit tapasztalok” között látszólagos vagy ténylegesen feloldhatatlan ellentmondás keletkezik, ami feszültséggel jár.
Egyes elhárító mechanizmusokról már a pszichoanalízis atyja, Sigmund Freud írt, ám lánya, Anna Freud gazdagította és dolgozta ki nagyobb mélységében a témát. Ebben a cikkben főképp az ő munkájukat vesszük alapul.
Vegyük például a bevezetésben leírt egyik hipotetikus helyzetet, az elfelejtett telefonhívást. Tételezzük fel, hogy muszáj volna felhívnunk a főnökünket és konfrontálni egy munkafolyamat kapcsán. Hogyan lesz a telefonhívás egy kellemetlen, elfelejtenivaló dolog? A helyzetben szoronghatunk – tudatosan vagy tudattalanul – a visszautasítástól, retorziótól, tarthatunk saját indulatainktól, hogy esetleg túlságosan destruktívak lesznek. Az elhárítás, ami itt tetten érhető az elfojtás, ami elfelejtésként jelentkezik. Ilyenkor a kellemetlen tartalmak a tudattalanba süllyednek. Viszont nem tűnnek el nyom nélkül, Sigmund Freud elszólások, álmok elemzésével „fülelte le” az elfojtott tartalmakat.
Fajtái és működésük
Az elhárító mechanizmusok már egész korai időszakban, csecsemőkorban, illetve kisgyermekkorban alakulnak. Több felosztásuk létezik, a továbbiakban Otto F. Kernberg által javasolt háromcsoportos rendszerre fogunk támaszkodni. Lentebb a példaként felsoroltakon túl léteznek még más elhárítások is, de itt nem törekszünk az összes bemutatására.
Az úgynevezett primitív elhárítások (primitív, mint korai, elsődlegesen megjelenő)alapja a hasítás, ami az élet korai időszakában egy természetes működés. Hasítás az, amikor szélsőséges és polarizált kategóriák mentén működünk: a jó és a rossz, a szeretet és a gyűlölet, az öröm és a kín abszolút és elsöprő élményként jelentkezik, átjárás, illetve egyensúly a kettő között nincs. Ha épp az egyik állapotot tapasztaljuk akár önmagunkat, akár a külvilág szereplőit illetően, a másik pólus hozzáférhetetlen. A kettő közötti konfliktust úgy oldjuk fel, hogy az egyik pólustól megszabadulunk, lehasítjuk magunkról. A primitív, vagy korai elhárításokban az a bravúr, hogy a külső és belső realitást képes torzítani oly módon, hogy fekete-fehérré változtatják az alapvetően sokszínű világot.
Korai elhárítások közé tartozik a (primitív) tagadás, amikor a realitás bizonyos részeit egyszerűen letagadjuk, lehasítjuk: „Igen, igen, rosszabbul teljesítek a munkában, meg van ez a szörnyű másnap, de nekem nincs gondom az alkohollal”. Egy másik korai elhárítás a projekció, ahol a kellemetlen tartalmat másra vetítjük ki – más szemében a szálkát, sajátunkban a gerendát sem, ugye…
A neurotikus elhárítások esetében a folyamat alapja az elfojtás, ahol a kellemetlen tartalmakat valamilyen módon száműzzük a tudatból, távolítjuk a tudatos én-élményünktől, de azokat nem „vetjük ki magunkból” mint a primitív elhárítások esetében. A reakcióképzés például egy olyan elhárítás, ahol az eredeti érzésekkel ellentétesen kezdünk el viszonyulni a másik felé: egy kollegára neheztelhetünk és mégis viselkedhetünk vele kifejezetten kedvesen és talán kicsit túlságosan is segítőkészen. Itt a kollegával kapcsolatos neheztelés vész el a tudatból, de nem a neheztelés képességétől magától szabadulunk meg.
Intellektualizációnak nevezzük azt, amikor a konfliktust valamilyen tudományos, filozófiai, lényeg a lényeg intellektuális szintre emeljük: egy erotikus jelenet feltűnik a mozivásznon egy első randin, a film után talán kevésbé feszengést keltő, ha az operatőri munkát dicsérjük a film megbeszélésénél és nem a tényleges asszociációinkat közöljük.
Érzelmek izolációja esetén nem a kellemetlen élményt száműzzük, hanem az ahhoz tartozó érzelmeket.
Érett elhárításoknak nevezzük azt, ahol a realitás nem, vagy csak csekély mértékben torzul: például a humort már Sigmund Freud is érett elhárításként tartotta számon. A konfliktusos vagy kellemetlen tartalom a humor trójai falován gurul be a tudatunkba. A humor tárgya rengeteg dolog lehet, gyakran nem csak a szép és a jó: a viccekben sokszor valaki pórul jár, megsérül vagy meghal, kirekesztik (rasszista, antiszemita, szexista viccek), vagy épp valamilyen módon az agresszió kap hangot (anyós, após viccek, stb.).
A szublimáció hasonlóan érett elhárítás, ahol a kellemetlen dolgokat valamilyen szociálisan elfogadható formába öntjük: szadista fantáziákból születhetnek esztétikus és kifejező festmények, depressziós gondolatokból és lelki gyötrődésből születhetnek versek, novellák, regények.
Mit lehet kezdeni az elhárításokkal? Van-e egyáltalán dolgunk velük?
Fentebb részben érintettük, hogy az elhárítások alapvetően pszichés egyensúlyunk fenntartását, énünk védelmét szolgálják. A feszültségtől való szabadulás, a konfliktus elhárítással való kezelése viszont egy kompromisszumon alapul: rövid távon megszabadulunk ugyan a feszültségtől, ismét szépnek, jónak látjuk magunkat, ugyanakkor el is kerüljük kellemetlen részeinkkel való találkozást. Ilyenkor azt az árat fizetjük, hogy lemondunk egy érettebb, terhelhetőbb, rugalmasabb és árnyaltabb énképről. A szélsőségesen vagy kategorikusan jó énképpel sokszor az a gond, hogy nehezen illeszthető a realitáshoz: emberek vagyunk, hibákkal, csorbákkal, sötét részekkel. A feszültség, ami a sötét részekkel való találkozáskor jár, sarkallhat bennünket új megoldások keresésére és lelki teherbíró képességünket, a nehéz élethelyzetekben való boldogulásunkat növelheti.
Hogy mi dolgunk az elhárító mechanizmusokkal? Ismerjük meg őket. Az önismeret segít bennünket a mindennapos életvezetésben, társas kapcsolatainkban, az új helyzetekhez való alkalmazkodásban: teherbíróbbá válunk, kapcsolataink kiegyensúlyozottabban tudnak működni, jobban bírjuk a stresszt. Az önismereti fókuszú pszichoterápiák módszertől függetlenül segítenek tudatosabbá válni és ezáltal jobban megküzdeni a nehézségekkel, jobban élvezni a lehetőségeinket, kompetensebb irányítóivá válni életünknek.
Időpontot itt kérhet hozzánk.
