Miért nehéz elengedni a szülői kontrollt?
Sok szülő számára a gyerek felnövése nem csupán öröm, hanem veszteségélmény is. El kell búcsúzniuk attól az időszaktól, amikor önmegvalósításuk egyik, ha nem a legfontosabb fókusza a gyerek. Amikor irányító szerepben voltak (legalább a gyerekkel szemben), a véleményük számított, amikor úgy érezték pótolhatatlanok. Jó esetben a „gyereknevelés” célja, és elkerülhetetlen végeredménye (hiszen a szülők elöbb utóbb meghalnak) hogy a gyerek önállóvá válik, azaz nem szorul a szülő segítségére. Ezt nem mindenki látja be, tudja feldolgozni. Ilyenkor a szülő ragaszkodik a régi hatalmi viszonyokhoz, így próbálva fenntartani a számára kedvező és megszokott helyzetét. Ezek a próbálkozások lehetnek megmosolyogtatóak, de válhatnak a gyerek önérvényesítését romboló, párkapcsolatait ellehetetlenítő tényezővé is. Ilyenkor a szülő mindent jobban tud, nem veszi tudomásul a gyerek igényeit, ismételten átlépi a gyerek által meghúzott határokat. Ha ki akarjuk zökkenteni ebből megsértődik, bűntudatot kelt és domináns pozíciója védelmében kritizál.
A felnőtt gyerek dilemmája
A felnőtt gyerek sokszor két tűz között találja magát: egyrészt szeretne hű maradni önmagához, védeni saját önállóságát, másrészt nem akarja megbántani a szüleit, nem akar hálátlan lenni – hiszen az saját erkölcsi normáival is szembe menne. Az önállósodás viszont csak akkor lehet hiteles és fenntartható, ha az egyén képes meghúzni a saját határait – még akkor is, ha konfliktusba kerül a szülői elvárásokkal. Sőt, akkor fontos ez csak igazán! Ezekben a kapcsolatokban a gyerek nehezen mond nemet a szülőnek, ebből lesznek például azok a „fehér asztal melletti” együttlétek, amit mind a gyerek, mind annak párkapcsolata, esetleg gyerekei a hátuk közepére kívánnak, de mégis részt vesznek rajtuk, hogy „ne bántsák meg” az öregeket. Ilyenkor jelenik meg az állandó megfelelési kényszer, a szülői hibák kötelező megbocsátása, a konfliktus kerülés gyakorlata, ami aztán átterjedhet a gyerek életének más, olyan területeire is, ahol autoritással kerül szembe. Mindennek persze ára van, ami szorongásban, elfojtott feszültségben, esetleg testi tünetekben is megjelenhet.
Hogyan lehet egészséges módon újrarendezni a kapcsolatot?
Mindebből a kiút – ha meg lehet alkotni ilyet – az, ha a szülő és a gyerek új viszonyt alakít ki, amely már nem az elve elrendelt függésen, hanem önálló, felnőtt emberek lényegében szabadon választott és alakított egymás iránti elköteleződésén alapul. Ilyenkor a gyerek asszertívan határokat húz és a szülő elfogadja azokat, de legalábbis jelzi, hogy problémája van azok megtartásával és hajlandó azokat megvitatni a gyerekkel. Fontos, hogy a szülő és a gyerek felismerje, hogy a köztük lévő viszony korábbi formájában már nem élhető, így az eredeti szülői pozíció már nem legitim. Alapvető a kommunikáció is: mint minden hasonló konfliktusnál az érintett felek megosztják gondolataikat, érzéseiket és megpróbálnak közösen megoldásokat találni – hiszen a problémájuk is közös.
Mikor érdemes pszichológushoz fordulni?
Ha a szülői elvárásokkal való küzdelem, a felnőtt szerep elfogadtatásáért folyó harc már az önértékelésünkre, párkapcsolatainkra vagy az életünk több területén hozott döntéseinkre is negatív hatással van, érdemes szakemberhez fordulni. Hogy ez mikor történik széles határok között mozog: vannak akik huszonévesen jutnak a felismerésre, hogy itt valami elromlott, de számos esetet láttam, ahol középkorú emberek még mindig cipelték magukkal a gyermekét felnőttnek elfogadni képtelen szülő terhét. Ilyenkor egyéni pszichológiai tanácsadás során segítünk feldolgozni a szülő-gyerek kapcsolat nehézségeit, megerősíteni az önálló identitást, és kialakítani az egészséges, azaz a gyerek számára „élhető” határokat.
Úgy érzi, hogy segítségre van szüksége?
Forduljon hozzánk bizalommal, és kérjen időpontot rendelőnkbe.
