Magabiztosságunk mértéke nagyban meghatározza hangulatunkat és cselekvőképességünket a mindennapokban. Az alacsony önbizalom érzésének számos oka lehet, így a lehetséges változás iránya és módja is sokféle. Írásunk célja az önbecsülés hátterének és fejlesztésének ismertetése. Ami biztos, hogy az önmagunkba vetett hit kapcsán először azt érdemes tisztázni, ki is az az ÉN, akiben bízom, vagy nem bízom eléggé?
Ki vagyok én? Mit értünk „Én” alatt?
Carl Gustav Jung, pszichiáter, pszichológus, analitikus, a keleti tanok, az ősi mítoszok és a mélylélektan ötvözője a személyiséget két különböző részre osztotta. Personaként nevezte énünk azon oldalát, ahogyan önmagunkról vélekedünk, és amit a külvilág irányába igyekszünk mutatni, képviselni. Ezzel szemben Árnyékként (Schatten) nevezte azt az énrészünket, melyet nem fogadunk el magunkban, illetve mások előtt sem szeretnénk felvállani. Elmélete szerint, mivel emberként minden tulajdonságunk birtokában vagyunk, ezért egy-egy helyzetben képesek vagyunk bármilyen reakcióra, függetlenül attól, hogy az a Personánk, vagy az Árnyékunk része. Amíg bizonyos érzelmeket, reakciókat, tulajdonságokat letagadunk vagy elfogadhatatlannak minősítünk önmagunkban, csupán annyit érünk el, hogy azok „árnyékként” kísérjenek minket, és kontrollálatlanul bukkanjanak elő időnként, amikor a helyzet úgy hozza. Munkássága során Jung a pácienseit arra bíztatta, hogy személyiségük fejlesztése érdekében tudatosítsák elfojtott vagy elfogadhatatlannak tartott tulajdonságaikat, és hozzák vissza őket a „tudat fényébe a tudattalan sötétjéből”. Az elfogadás útján birtokba vett, korábban megtagadott tulajdonságink felett ugyanis így leszünk képesek úrrá lenni (kordában tartani vagy éppen mozgósítani őket), ezzel helyreállítva belső békénket és hatékonyságunkat a mindennapokban.
Carl Rogers, a humanisztikus pszichológia úttörője szintén hasonló gondolatokat fogalmazott meg. Véleménye szerint Énünk nem más, mint a saját magunkról alkotott elképzeléseink és tapasztalataink összessége, mely meghatározza, hogy miként észleljük a velünk történő eseményeket. Ezzel, az önmagunkról alkotott képünkkel összhangban igyekszünk cselekedni a mindennapokban, azonban az ebbe nem illő benyomások szorongást, zavart okozhatnak bennünk. Amennyiben énképünk rugalmatlan, nem leszünk képesek az új tapasztalatainkat beépíteni a magunkról alkotott elképzeléseink közé, így jobb híján kirekesztjük azokat a tudatunkból (főként, ha ezek a tapasztalatok zavaróak számunkra). Ez a legtöbbször a valóság torzításán keresztül érhető el, gyakran belső konfliktusokat és diszharmóniát idézve elő bennünk. Rogers terápiás munkássága során elengedhetetlennek tartotta kliensei valóságészlelését és énképét összehangolni. Ennek hatására tud megvalósulni az Énkép és az Énideál közötti távolság csökkentése is, vagyis a személyiség fejlődése. Véleménye szerint a saját jó és rossz tulajdonságaival tisztában lévő személy kongruens, azaz hiteles.
A Sigmund Freud és követői nevéhez köthető analitikus-dinamikus irányzat szerint az Én (Ego) egy olyan végrehajtó lelki „szervünk”, melynek feladata többek között személyes vágyaink és szükségleteink, illetve a külvilág elvárásainak és normáinak összehangolása. Énünk születésünk pillanatától kezdve érési folyamaton megy keresztül, melyhez elengedhetetlen a másokkal (gondozóinkkal és később további társas kapcsolatainkkal) való folyamatos interakció. Ezt a folyamatot szokás személyiségfejlődésnek is nevezni. A mindennapok során az Én egyik legmeghatározóbb feladata vágyaink kordában tartása, melyhez olyan eszközöket használ, melyek egy része tudatos, más része tudattalan (ilyenek például az elfojtások). Ebben az értelemben beszélhetünk énerőről is, mely annak függvénye, hogy mennyire tudunk megálljt parancsolni érzéseink és impulzusaink sodrásának, illetve, hogy milyen mértékben vagyunk képesek szükségleteink kiélését késleltetni vagy szublimálni (társadalmilag elfogadható módon megélni). A dinamikus szemléletmódban dolgozó pszichológusok éppen emiatt a terápiás folyamat egyik fő feladatának tekintik a szorongástűrés növelését és az impulzuskontroll fejlesztését munkájuk során.
Mit nevezünk önbizalomnak?
Az önbizalom Énünk erejéről és hatékonyságáról alkotott elképzeléseink és benyomásaink összessége. Egyrészt meghatározza annak mértéke, hogy a mindennapok során mennyire vagyunk képesek saját szükségleteinket kielégíteni, önmagunkat ellátni, illetve megvédeni az esetleges fenyegetésektől. Másfelől befolyásolja a jelenlegi állapotunk és a céljaink közötti távolság nagysága, illetve az is, hogy mennyire érezzük magunkat képesnek e távolság csökkentésére. Önbizalmunk tekintetében emellett azt is lényeges tisztáznunk, mit tekintünk hatékonyágunk fokmérőjének: a rendelkezésünkre álló lehetőségek kihasználását és a mozgósított energiáink mértékét, vagy pedig azt, hogy környezetünk mennyire értékel bennünket és teljesítményünket?
Mi állhat az alacsony önbizalom mögött?
Mint fentebb említettük, az önbizalom egyik alapja az önálló megküzdésre való képességünk. Amikor szükségleteink kielégítésében és céljaink elérésében gátolva vagyunk, az a legtöbbször kihat önértékelésünkre is. Emögött gyakran olyan nem várt változások állhatnak, mint egy minket vagy egy közeli hozzátartozónkat érintő betegség vagy baleset. Az ilyen jellegű átmeneti vagy hosszabb távon is fennálló változások nyomán akár hangulati zavarok (például depresszió) is jelentkezhetnek az érintetteknél. Az önvédelemre való képességünk szintén önbizalmunk egyik alapját képezi. A bántalmazást elszenvedők az áldozattá válás és a tehetetlenség érzése okán gyakran beszámolnak önbizalmuk csökkenéséről, melyet szintén megnehezít ilyenkor a biztonságba és a világ igazságosságába vetett hit sérülése. A szorongásos zavarok (például pánikbetegség, fóbiák vagy generalizált szorongás) egyik oka szintén a kiszolgáltatottság és a tehetetlenség érzése, mely mögött az a (legtöbbször már egészen kiskortól kezdve a szülők által közvetített) vélekedés áll, mely szerint a világ egy fenyegető, veszélyes hely.
Szintén meghatározza az önbizalom mértékét, hogy mennyire találkozik a mindennapi életünk saját elvárásainkkal. Jelenlegi helyzetünk és céljaink távolsága szoros kapcsolatban áll önértékelésünkkel. Ezt a távolságot gyakran leküzdhetetlenné növelheti a perfekcionizmus, vagy a maximalizmus, mely mögött a legtöbbször olyan korai élmények állnak, mint a szülők érzelmi elérhetetlensége vagy szeretetük feltételhez kötött volta. Az így felnövő gyermek megoldásként gyakran már-már teljesíthetetlen elvárásokat fogalmaz meg önmaga felé, abban a reményben, hogy elérésükkel talán megkaphatja a kívánt szeretetet és figyelmet, ha elégé „megdolozik érte”. Szintén céljaink elérésében gátolhat minket az is, ha érzelmeink és indulataink túlzott erővel hatnak ránk. Ezt nevezi a szakirodalom impulzivitásnak is, mely énerőnk alacsony voltáról árulkodik a legtöbb esetben, ami többek között a borderline személyiségzavar egyik vezető tünete.
Végül, önbizalmunk függhet attól is, hogy saját teljesítményünkre vagy a környezet visszaigazolására alapozzuk-e azt. A depresszióra való hajlamot nagyban növeli, amennyiben önértékelésünket a számunkra fontos mások figyelmétől, szeretetétől vagy elismerésétől tesszük függővé. Szintén hasonló figyelhető meg narcisztikus vonásokkal rendelkező személyeknél is, akik a kívánt figyelmet és elismerést keresik szinte minden a társas helyzetben. A felsoroltak elmaradásakor vagy visszavonásakor azonban erős szégyent élhetnek meg, mely érzést a legtöbbször mások büntetésével és hibáztatásával igyekeznek elkerülni. Azonban a felszíni magabiztosság látszata (melyet a közbeszédben szokás „ego”nak is említeni) gyakran alacsony önérékelést és bizonytalanságot takar valójában.
Hogyan növelhetjük önbizalmunkat?
Önbizalmunk növelésére számos lehetőségünk kínálkozik. Egyfelől érdemes végiggondolnunk, hogy életvezetésünkben jelenlegi lehetőségeinkhez mérten hogyan tudjuk növelni hatékonyságunkat és önállóságunkat. Másrészt hasznos lehet céljainkat újrafogalmaznunk a realitás és a teljesíthetőség függvényében, illetve energiánkat mozgósítani elérésük érdekében. Végül pedig szükséges lehet önértékelésünket új alapokra helyezni, például saját elért teljesítményünkre, ahelyett, hogy környezetünk visszajelzésére vagy elismerésére építenénk azt.
Mindehhez azonban elengedhetetlen az őszinteség, legalább önmagunkkal szemben. Enélkül ugyanis elképzelhetetlen saját fejlesztendő területeink és el nem fogadott tulajdonságaink felismerése. Félelmeink és szorongásaink tudatosítása és magunkhoz közel engedése kiváló iránytű lehet belső konfliktusaink feltérképezésében: minél „ijesztőbb” ugyanis valami, annál inkább szükséges szembe néznünk vele és változtatásokat hoznunk irányába.
Önbizalmunk – akárcsak egészségünk és kapcsolataink – érdekében nap, mint nap szükséges tennünk. Erre azonban lehetőségünk van a mindennapokban, ha nehézségeink és elakadásaink elkerülése és halogatása helyett elkezdünk lépéseket tenni a megoldásuk irányába. Ennek a folyamatnak pedig elkerülhetetlen velejárója önbizalmunk növekedése is.
Merj őszinte lenni önmagaddal! Merj segítséget kérni, ha szükségesnek érzed!
